A tiltott, tűrt, támogatott ünnep

Március 15-e a levert szabadságharc után Haynau rémuralma és a Bach-korszak után nemhogy nem volt ünnep, de az emberek többsége meg sem emlékezett a forradalomról e jeles napon. Persze mindvégig volt a pesti diákságnak egy része, akik – ha titokban is –körükben éltették a forradalom emlékét e napokon. Ez vezethetett oda, hogy 1860-ban pesti diákok nyilvános megemlékezést szervezett a 12 évvel korábbi március idusa emlékére. Az abszolutista rendszer azonban a lehető legkeményebben torolta meg e „felforgatást”: a császári katonák a tömegbe lőttek, több embert megsebesítettek, egy diák pedig meghalt. Bár ez után tömeg szétoszlott, a polgárság emlékezetében még élénken élő szabadságharc emléke, a szabadságjogok újabb és folyamatos eltiprása nosztalgiát szült 1848. március 15-e iránt, s a 12 pont kikiáltásának napja egyre inkább a néma ellenállásba menekült hazafiak ünnepe lett.

A kiegyezés után is tabu maradt
Nem hozott előrelépést az 1867-es kiegyezés sem. Bár március 15-ét ezután mind „szabadabban” lehetett ünnepelni, nemzeti ünneppé nyilvánításáról szó sem lehetett. Nem mintha államférfiaink nem vállalták volna büszkén ’48-at, vagy annak célkitűzéseit. Hanem a kormány nem akarta magára vonni a szabadságharc leverőjének, az aradi 13 és az első törvényes magyar miniszterelnök hóhérának, Ferenc Józsefnek haragját, aki semmi körülmények között sem egyezett volna bele a nemzeti ünneppé nyilvánításba.

Március 15-e tehát egyfajta ellenzéki nemzeti ünnep maradt. Azt hinnénk innen már csak egy lépés, s történelmünk talán legszebb, leghősiesebb korszakát elindító nap elfoglalhatja méltó helyét a pirosbetűs napok között. Ám nem így történt. Kossuth halála után hazatérő fia, Ferenc 1897-ben javaslatot tett, hogy március 15-ét a parlament nyilvánítsa nemzeti ünneppé. A kormánypárti többség azonban továbbra sem akart konfrontációt az osztrákokkal. Az egyértelmű volt, hogy ezeréves történelem lázában égő nemzetnek szüksége van egy igazi nemzeti ünnepre, s ennek 1848-49 emlékéből kell táplálkoznia. A kormányzati többség azonban úgy szavazott, hogy a dátum ne a forradalom napja, hanem április 11-e legyen, a ’48-as alaptörvények elfogadási napja.

A trianoni trauma és a magyar kormányok határrevíziós elképzelései egyértelművé tették, hogy a nemzetnek mind nagyobb szüksége lesz egy közös ünnepre, amely nem lehet április 11-e, hiszen nem ez az az ünnep, amely immár az országhatárokon kívül rekedt több mint 3 milliós magyarság tudatába is beleívódott. 1927-ben – gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hathatós közreműködésével – a parlament végre törölte április 11-ét, mint nemzeti ünnepet, és helyére március 15-ét emelte. De a politika – mint később annyiszor - tartalmát átértékelte, s nem a szabadság ünnepévé, mint inkább a területi revízió céljává vált.

Újból a szabadság utáni vágy szimbóluma
A II. világháború szabad választása után még minden politikai párt nagyszerű ünnepe volt, ám a kékcédulás választások és a politikai ellenfelek eltűntetése utána a kommunisták először kisajátították, 1951 után pedig törölték is a pirosbetűs ünnepek sorából. 1956. október 22-én fogalmazódott meg hivatalosan újra az igény március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítására – ez október 28-án meg is történt -, sőt a műegyetemi diákok azt is követelték, hogy a Sztálin szobor helyére a forradalom és szabadságharc hőseinek és mártírjainak emeljenek emlékművet. Ezen kívül október 6-a – az aradi vértanúk kivégzésének napja – gyásznappá nyilvánítását, a Kossuth-címer visszaállítását, illetve a Honvédség szovjet típusú egyenruháinak cseréjét kívánták.

A levert októberi forradalom után Kádár János először nem törölte, hanem maga is támogatta az ünnepet, ám ez csupán a szalámitaktika egy része volt. Néhány hónappal később ugyanis ismét munkanappá változtatták, igaz, az iskolákban tanítási szünet maradt. Az októberi forradalmárok egy csoportja a forradalom lángját ébren tartandó, MÚK feliratokat festett szerte az országban – Márciusban Újra Kezdjük -, így valószínű, hogy Kádár nem is gondolta komolyan az októberi forradalom és szabadságharc után öt hónappal egy másik forradalom és szabadságharc állami szintű megünneplését.

Az 1970-es évek elején újabb márciusi megmozdulások történtek több egyetemi városban. A hatalom azonban nem az erőszak taktikájához nyúlt. Megszülettek a „forradalmi ifjúsági napok”, így az ünnepléssorozatban március 15-ét a 21-i Tanácsköztársaság és Magyarország április 4-i felszabadításának emléknapja követte. Komolyabb tömegbázisa nem volt ennek az egybegyúrt hármasnak, azonban a ’80-as években egyre erősödő ellenzék március 15-i rendezvényeinek már tízezres látogatottsága lett, s egyértelműen mind inkább visszanyerte jelentését: a szabadság és a függetlenség igényét. A hatalomnak engednie kellett, s 1988-ban Grósz Károly ismét pirosbetűs ünneppé nyilvánította.

A rendszerváltás után a Magyar Országgyűlés ’91-ben határozatot fogadott el arról, hogy „március 15-e az 1849-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja és a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe”.