Köszönöm, jól vagyok

Köszönöm, jól vagyok. A szürke, monoton, olykor őszies hangvételű hétköznapok a testembe temették a lelkemet. Míg a bágyadt esőcseppek lassan csordogálnak, eltaszítom magamtól a zajos külvilág minden sérelmét. Olykor a messzire szálló csend az egyetlen társam, közben pedig vigaszt keresve nyúlok azért, akinek egyetlen szava is megnyugvást hozhat. Az elérhetetlen távol felé fordulok, majd a kezem nyújtom neki. Nem érint meg, hangja mégis felemel és megszépíti a várakozásban lassan pergő perceket. Mosolyt hoz ő, s könnyeket. Szeretném felülről szemlélni a világot, ahol egy hang a fülembe súgja, hogy vagy kicsi lány. Őrá letekintve, fáradt szemekkel suttognék vissza. Köszönöm, jól vagyok.