Harcra magyar

Gratulálhatunk az országunknak, magunknak. Végtére is nem kis dolog, hogy március 15-ét is sikerült szétkúrni. Ha volt valaha egyáltalán olyan ünnep, amelyet többé-kevésbé egységesen szerethettünk, az éppen ez volt.

 A rendszerváltást megelőző években a hatalommal való szembenállás kifejezésére is alkalmat adott, 1989 után minden politikai erő kulturáltan emlékezett, még ha külön-külön is. Igaz, fenyegető jeleket már korábban is láthattunk. Aktuálpolitikával teleszőtt ál-ünnepi beszédeket, kokárda-kisajátítást, Kossuth és Széchenyi nevének sajátos célokra való felhasználását, ésatöbbi.

 Ám a jelent látva még ezekre az időkre is nosztalgiával gondolhatunk. Ma március 15. nem egy nemzet egységéről, nem Petőfi, Kossuth, Széchenyi szellemi örökségéről szól. Nem arról, amikor mindenki egy közös célért mozdult, nagy eszméktől hajtva, az önös érdekeket elfelejtve. De ha nem ezekről, akkor miről?

 Nos, szervezkedő szélsőséges csoportokról, fenyegető videóüzenetekről, gumilövedékekről, rendőri azonosítókról. Hogyan fordulhat elő, hogy a Mazsihisz felszólítja a hazai zsidóságot, inkább maradjon otthon tizenötödikén az erősödő antiszemitizmus miatt? Miként jutottunk el odáig, hogy nem ünnepi, hanem háborús hangulatról szólnak a tudósítások?

 A hülye is tudja, a legfőbb felelősöket a politikusok között kell keresnünk. Azok között a kardcsörtető emberek között, akik egy országot is képesek beáldozni a hatalomért. Megláthatjuk majd, milyen gyönyörű szónoklatokat mondanak forradalomról, márciusi ifjúságról, a haza üdvéről. Olyan eszmékről, amelyeket amúgy le se szarnak.