Szász János Amerikából is hazajött

A héten mutatták be Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című új filmjét, amelyről azt mondják, Cannes-szagú.

[caption id="" align="alignleft" width="260"] Amikor otthon bejelentette, hogy filmes lesz, édesapja falhoz vágott egy tányér makarónit
[/caption]– Peter Webbertől, a Hannibál ébredése című film rendezőjétől megkérdeztem, milyen magyar filmeket látott. A Witman fiúkat említette, s megjegyezte, hogy alkotója, Szász János zseniális rendező. Hízeleg a hiúságának?

– Jólesik. Az ember képes besavanyodni önnön létezésébe, és amikor a világból ilyen visszajelzés érkezik, meghatódik. Nyikita Mihalkov azt mondta, fontos filmnek tartja a Woyzecket. Soha nem találkoztunk, Peter Webbert sem ismerem személyesen. Felemelő érzés, ha az ember hatást gyakorolhat más filmesekre.

– Ami e hatásokat illeti, alkotókollégáit és a nézőket sem kényeztette el a Witman fiúk óta. Nyolc éve nem készített filmet. Kényszerszabadságon volt?

– Jó a kifejezés. Három évig az Egyesült Államokban voltam, tanítottam, színházakban rendeztem. Steven Spielberg felkérésére elkészítettem A holokauszt szemei című dokumentumfilmet. A Witman fiúk után két fontos tervem is volt: Kertész Imre Sorstalanságának és Török Sándor egyik regényének megfilmesítése. A Sorstalanságot mégsem csinálhattam meg. Miközben nagyon sok energiám volt már az előkészületekben is, gondoltam, jól filmre tudom vinni a regényt, fájt, hogy végül mégsem én készíthettem el.

– Ezért ment el az Egyesült Államokba?

– Magánéleti okok miatt utaztam ki. Meghívtak, hogy rendezzek Washingtonban. Bostonban felajánlották, legyek a Harvard Egyetem, a moszkvai Művész Színház és az American Repertory Theater által közösen működtetett, színházi színészeket és rendezőket képző iskola igazgatója. 2000. szeptember 11-én volt az első órám… Nyugdíjas állás, ha az ember jól csinálja. Szeretek fiatalokkal foglalkozni, érdekel, mit gondolnak a világról. Nem véletlenül tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Tanultam is tőlük, nálam úgy kezdődött egy óra Amerikában, hogy mindenki kötelezően betöltötte a legújabb zenéjét a számítógépembe. Egy izlandi–amerikai tanítványom zenéjét használtam az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című új filmemben… Jó helyeken dolgoztam Amerikában, mégis hazaevett a fene. Légüres térbe érkeztem haza, azt hittem, már elfelejtettek.

– Filmrendező édesapja, Szász Péter már onnan fentről talán nem is bánta, hiszen sosem akarta, hogy a fiából filmrendező legyen. Amikor bejelentette, hogy filmrendezőnek készül, makarónit ebédelt, és az ételt falhoz vágta.

– Szerette volna, ha színházi rendezőnek megyek, s miután elvégeztem a világ legrosszabb gimnáziumát, közöltem: jelentkezem a főiskolára. Azt mondta, dehogy jelentkezel, dolgozni fogsz. Így kerültem négy évre kellékesnek a Nemzeti Színházba. Majd dramaturg szakra mentem a főiskolára, amit három év után meguntam, de mivel olyan tanáraim voltak, mint Bacsó Péter, filmmel kezdtem foglalkozni. Pedig utáltam a filmezést, azt láttam, hogy apám sok bántást kapott ettől a szakmától.

– Mintha ön is kívülálló lenne a magyar filmszakmában, és kicsit kilógna a sorból. Lehet, hogy nem sok minden változott a filmes közegben?

– Nem tudom, mindig ennyi féltékenykedéssel, pártoskodással volt-e tele az úgynevezett filmszakma, az biztos, hogy amikor apámnak bejelentettem, hogy filmes leszek, azt mondta: olyan akarsz lenni, mint ezek? Nem akartam olyan lenni, de hogy az ember megóvja magát, igyekszik független maradni.

– Egyik nyilatkozatában azt mondta, szeret titkok után loholni. E titkokat mindig írók szállították a filmjeihez. Büchner a Woyzecket, Csáth Géza a Witman fiúkat, az Ópiumot. Mindketten orvosok voltak, fiatalon haltak meg, egyikük hullamérgezésben, másikuk agyonlőtte a feleségét, majd öngyilkos lett. Mintha vonzódna az extrém személyiségű írókhoz.

– Nem az életük érdekelt, hanem a szövegeik, a történeteik. Persze biztosan vonzódom a bűnös életű zsenikhez, amilyenek ők is voltak. Ebben azért Bertold Brecht is bőven benne van, ő sem volt kutya…

– Csáth Géza születésének 120. évfordulóján a közelmúltban avattak emléktáblát, ön is beszélt akkor, és kollégájának nevezte az írót, akivel megbízhatóan tudott együtt dolgozni. Ennyire korszerűnek, mainak érzi Csáthot?

– Ugyanezt elmondhatom Büchnerről is. A naplóírás korunk divatja, gondoljon a blogokra, a magányosságból fakad, s ebből a szempontból a világ rosszabb lett: a magánymutató túljutott a határértéken. Járjuk az országot a filmmel, s kiderül, a nézők megértették, mit akartam elmondani az 1913-as történettel, mondják, napokkal később is a hatása alatt állnak. Az Ópium érzelmekre és érzékekre hat, erős effektusokkal él.

– Az elmegyógyintézet, ahol a film játszódik, önmagában is erős effektus. Egy anekdota szerint páciensként ön is megtapasztalta a légkörét.

– Anekdotának nem nevezném, inkább szörnyű tapasztalatnak. Katonaság elől menekültem be egy pszichiátriai intézetbe. Ott jöttem rá: semmit nem tudok a világról. Egy évvel később csináltam meg a Woyczecket. Ez is ösztönzött arra, ne kitalált világokat teremtsek a filmjeimben, hanem olyanokat, amelyekben Woyzeckek, Witmanok és Gizellák élnek.

– Gizella az elmebeteg nő, a filmbeli szörnyeteg. Miért norvég színésznőre osztotta a szerepet?

– A magyar színészekben van némi restség, és talán félnek is bizonyos jelenetektől, holott ez lenne a dolguk. Az egyikben Brenner doktor fürdőszobából érkező sikoltásokra lesz figyelmes. Benéz, és lát egy nőt, aki tintaceruzával elégíti ki magát. Szerintem egy igazi színész munkaeszközének tekinti a testét, s az ilyen jelenetekben lelkileg kell levetkőzni. Két olyan színésszel dolgoztam, aki kíváncsi volt a saját határaira, mindent megcsinált, amit kértem. A Gizellát alakító norvég színésznőt, Kirsti Stuobe-ot Für Anikó szinkronizálta. Nem lehetett szólni hozzá munka közben, olyan lelkiállapotba került, folyt a könnye, ilyet még nem láttam színésznőtől.

– És mit látott Csáth Géza lányának arcán, miután megnézte a filmjét?

– A lánya, az unokája és három ükunokája is látta. Az első sorban ültek, mondván, onnan akarják megnézni. Büszke vagyok, hogy tetszett nekik, és a hatása alá kerültek. Büszkébb vagyok, mint bármelyik díjamra.

– Valaki azt mondta, hogy az Ópium Cannes-szagú, vagyis ott a helye a világ legnagyobb májusi filmfesztiváljának versenyfilmjei között.

– Tíz éve, az ötvenedik cannes-i fesztiválon a Witman fiúkkal voltam. Isteni lenne, ha a hatvanadikon is szerepelhetnék, az Ópiummal. Még nem dőlt el, beválogatják-e, azt tudni, hogy rengeteg meghívást kaptunk, többek között a moszkvai, a locarnói, a chicagói fesztiválra, de hát Cannes lenne az igazi.

– És ezúttal talán nem várna nyolc évet egy újabb filmre.

– Amerikából kaptam ajánlatot két filmre, de szívesen forgatnék Európában egy thrillert. Régi tervem Wedekind A tavasz ébredése című művének filmes adaptációja, és apámról is készítenék filmet. Még egyszer ilyen hosszú időt nem hagyok ki.

– Mindenesetre eddigi filmjeit nézve az ember megérti, mitől érzi magát olyan rosszul ebben a mai világban.

– Miközben én jól érzem magam. A filmcsinálás mellett példás kispolgár vagyok: van két zseniális gyerekem, az a másik énem, hogy otthon lenni, foglalkozni velük. A filmezés lényeges, de az igazán fontos mégis a családom.

– Ha bármelyik gyereke előállna, hogy filmes szeretne lenni, a makaróni újfent a plafonon landolna?

– Nem, csak figyelmeztetném őket, hogy érdemes függetlennek lenni. Hanna lányom szereti a színházat, őt már elvarázsolta e különös világ.

A Woyzecktől a Hair című musicalen át a legforróbb filmig

Szász János 1958. március 14-én született Budapesten. Dramaturgiát, majd rendezést tanult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Woyzeck című filmjével (1994) keltett feltűnést a nemzetközi filmművészetben, de a Witman fiúkkal (1997) még nagyobbat dobott. Rendezett Bostonban, Washingtonban, a budapesti Nemzeti Színházban a Mester és Margaritát vitte színre, a Vígszínházban a Kurázsi mamát. Hazajáró rendező Oslóba, ahol a Kaukázusi krétakört és a Hairt állította színpadra. Ópium című filmje a februári filmszemlén négy díjat kapott, köztük a legjobb rendezőnek járót és a külföldi kritikusok Gene Moskowitz-díját. A Hollywood Reporter című amerikai szaklap a „tíz legforróbb film” közé sorolta az Ópiumot.