NYÚ-GI, NYÚ-GI!!!

Öjömbódottá volt szombat este. Ezrek gyűltek össze a Kossuth-téren. Kupagyőzelmet ünnepeltek. Ünnepeltünk. Jó volt ordibálva, hídon stagnáló kocsik sofőrjeivel pacsizva, zászlókat lengetve, piros-fekete tömeg közepette hömpölyögni a tetthely felé. Kicsit visszakanyarodva a diadal utolsó minutumaihoz: A meccsből vissza circa két perc, gyúlnak a görögtüzek, mindenki skandálja a „kupagyőztes” rigmust, erre TK van olyan pofátlan, hogy még ráönt egy triplányi olajat a tűzre.

"... a lenti kántálást néha Hollins szakította félbe, az általános röhögőgörcsről a pisszegés utáni „nyú-gi, nyú-gi” rigmusa gondoskodott."

Buzzer-beater, ahogy náluk mondják. Mindenki sikít, üvölt, ölelgeti hirtelenbarátait, itt most random megy a gimmefive. Azok a percek már majdnem kicsúsznak az agyam kapuján, aztán mégis úgy dönt a pár megás memókártya, hogy ezeket a pillanatokat nem szabad szélnek ereszteni, say, ha ilyet megint csak öt év múlva látunk, akkor addig szűkös tartalékaimból kell táplálkozni, azt meg nemá’.

Öjömbódottá volt szombat este. Cicáék már a pezsgőt locsolják, meg sem várva a hivatalos bejelentést, az amerikaiak géppuskalábbal lejtik a táncot, Hollins kicsit elszáll, 146 évvel és 2 nappal elvéti a jenki polgárháború kirobbanását, igaz itt a piros-fekete lobogó szolgál fegyverül. Syntax error. A kupa a cséká kezeibe vándorolt, a változatosság jegyében előkerült jónéhány pezsgősüveg, az az áldott parkett olyan sikamlós lett, mint, mint ööö… hát olyan sikamlós, hogy az Olaj összes „bányásza” becsúszott az alapvonaltól a kezdőkörig. Az utolsó momentum az Frana és Pór-májsztró közös partizánakciója volt, amivel a gyűrűt megszabadították régi ruhájától. Innentől a „Kos-suth-tér, Kos-suth-tér!” dominált, jelezvén, hogy hol gyűl vérszagra az éji vad, illetve sokkal inkább olaj-szagra a piros-fekete had.

Öjömbódottá volt szombat este. Valami olyan megismételhetetlen, frenetikus élmény, amit szavakba önteni mission impossible, aki ott volt, annak örök emlék. A tűzoltóautós megoldás közönségdíjas, köszönjük a lánglovagoknak. Már csak a fecskendőből hiányzott az előretöltött pezsgő. Ezek után csak csillogó szemekkel találkozhatott az egyszeri szurker, a sajátjai kereszttüzében. Kelley, Hollins, Jurkunas, Donatas, Cica, Andris, Pável és a többi legény a gáton alig hitte el, hogy ilyen megtörténhet. Hogy ez a négyszámjegyű tömeg ekkora lelkesedéssel, síppal-dobbal, nádihegedűvel várja őket, azt még legszebb álmukban sem gondolták volna. A gigászi lobogót felhúzták a tér közepére, sercent a görögtűz, celebration, everybody happy nation. A gyors dísztermi pezsgőzés után kitódult a minimál-erkélyre a gárda színe-java, hektoliternyi buborékos bor árasztotta el a helyszínt, az alant álló fanatikusokat, de még a hátsó sorokba is jutott belőle.

"Hangszálaim kómában, rapid módban megtanultam kézzel-lábbal mutogatni."

Donatas úgy táncolt, mintha lagziban lenne, a lenti kántálást néha Hollins szakította félbe, az általános röhögőgörcsről a pisszegés utáni „nyú-gi, nyú-gi” rigmusa gondoskodott. Az már tényleg hab volt a kupán, hogy az idegenlégiósok telitorokból szavalták az „Ez Szolnok! Ez Szolnok!” méltatást.

Öjömbódottá volt szombat este. Magyarországon sehol sem volt ünnepnap április 14-e, nálunk azzá vált. Csodálatos, hogy egy sportágat, egy csapatot így is lehet imádni, ahogy mi, szolnokiak tesszük. Sokszor sütik ránk a trágár, a durva, az idióta jelzőket. Talán nem is igaztalanul. Ezt gyűjtőnéven úgy hívják: fanatizmus. Az országban kevés szurkolótábor van, amelyik ennyire él-hal a sajátjaiért, kosárlabdában rajtunk kívül csupán egy: a körmendi. Akiknek ezúton is gratulálok a hangulatteremtésért, talán így annyira nem bánják, hogy nekünk meglett a második.

Öjömbódottá volt szombat este. Vasárnap meg mute. Hangszálaim kómában, rapid módban megtanultam kézzel-lábbal mutogatni, újraéltem a döntőt a tévé előtt, valahogy elment az a nap is. Minden percben elmosolyodam, hogy része vagyok ennek a nagy piros-fekete gépezetnek, amely egyre olajozottabban gördül a célja felé. Ha így gördül, ahogy szombaton, akkor még néhány hét és a Kossuth-tér belefullad a pezsgőbe, én meg boldogságomban talán piros-feketével írom fel az égre, hogy újra itt van, újra itt van az ARANYBÁNYÁSZ!