Tanyán tanulták a betűvetést

 Akkor is, amikor hat osztályt, akkor is amikor nyolcat kellett elvégezni.
A reggeli és téli délutáni sötétséget egy, a mennyezetről lelógó petrólámpa ritkította, és a két osztályban sokszor 90-100 nebulót palléroztak. Az egyik osztályban az 1-4., a másikban az 5-8. osztályok tanultak. A minap az ötven évvel ezelőtti végzősök, nyolcadikosok találkoztak a régi falak között. Az osztályfőnökükkel együtt hatan élnek közülük.
Kiss Irén így emlékszik vissza az örökre tovatűnt évekre.
— Olajos volt a terem padlója, és szenes kályha duruzsolta a meleget. Az alsósokat Deményné Tassi Margit nevelte, a felsősöket Zöldi Éva. Sokat követeltek tőlük, nem csak írni, olvasni, számolni tanítottak, de emberi tisztességre is. Én például diplomás lettem, és ma is tanítok Ladányban, az alapítványi iskolában.
— Ahol nincsenek cigányok.
— Annyira, hogy a legelső beíratkozó is roma volt.
Egyébként Irén tanító néni két unoka boldog nagymamája is.
Tóth Jóska néhányszáz méterre lakott az iskolától.
— Általában reggel ötkor keltem. Segítettem a jószágok etetésében, majd reggeli, és irány az iskola. Focizni nagyon szerettem, mi fiúk minden szünetben rúgtuk a gumilabdát, mert bőrfoci akkor még csak a nagycsapatok meccsein volt. Egyébként sok hasznos kerti és ház körüli tennivalóra megtanítottak bennünket, és én is több szakmát elsajátítottam eddig.
Veres Istvánné Zöldi Éva, aki két évig tanította ezt a lelkes, kis társaságot, szintén eljött a találkozóra.
— Nem volt fegyelmezési probléma, mert a szülők is megkövetelték a gyerekektől a rendet, tiszteletet. Pedig akadt olyan osztályom, ahol negyvenketten ültek a padokban. 1953-ban kezdtem tanítani, és 666 forint volt az első havi keresetem. Kezdetben még a lakásom is az iskolában volt.
Busi Kálmán is megemlíti, hogy az iskola nevelői minden fontos tennivalóra megtanították őket.
— Még ásni, kapálni, palántázni meg kertet gondozni is, az íráson, olvasáson, számoláson kívül. Nem csoda, hogy később nekem is lett négy szakmám.
Szabó Ica afféle örökösen nevetős, jókedélyű kislányként él a többiek emlékében.
— Végül szakács lettem, és ötszáz emberre is főztem a repülőtéri konyhán. Aztán „megfőztem” egy embert is, ő lett a férjem és ma már két unokával is dicsekedhetünk.
— Mire emlékezik legszívesebben?
— A hangulatos decemberi, januári délutánokra. Kinn már korán besötétedett, fújta, hordta a havat, benn egy petrólámpa szórta a fényt. Éva néni például arról mesélt, hogy már akadnak tanyák, ahol a leölt hízót nem szalmával perzselik, hanem egy olyan géppel, amelyben fa ég és kézzel kell forgatni a fogantyúját, hogy a csövén kijöjjön a láng...
Ezen a napon, az ötvenes találkozón rövid ideig ismét felizzott a mese, a régi tanyasi disznótorok melege, parazsa is.

Betörték az orrát
A fiúk ha csak tehették, azonnal rúgták, űzték a jó öreg gumilabdát a tízpercekben a tágas suli udvaron. Néha aztán baj is történt, mert az ellenfelek nagy vehemenciával rontottak egymásnak. Busi Kálmn arcába, orrába egyszer Aszódi Tamás úgy belefejelt, hogy eltört az orra. Borzasztóan fájdalmas volt a sérülés és Zöldi Éva tanítónő nem értette, hogy az ezt követő órán miért sikerült olyan rosszul Kálmán tollbamondása. Később minden kiderült, hogy nagy fájdalmai ellenére nem tudott koncentrálni a feladatra. Végül is orvos, kórház lett a törésből, akármennyire is szívósak voltak ezek a tanyasi srácok...