Az arborétum nyugalmával és a homoki bor zamatával csábít Tiszakürt - galériával

A rendszerváltás környékén mintha feledésbe ment volna az az igazság, hogy a bort szőlőből készítik. Mindenféle kannás mérgekkel pusztították magukat akkoriban sokan. Az egyik megyei lap szerkesztőségében valamelyik kollégám (a nevét nem adom ki) olyan hitvány lőrével kínálta az alkohol frontján egyébként sokat próbált barátját, hogy az belekóstolván az italba, a szőnyegpadlóra köpte, s mellé löttyintette a pohár tartalmát, úgyhogy a jámborlelkű irodatárs később el nem tudta képzelni, mi az a büdös, amit az istennek sem tud kiszellőztetni.

Egyébként amikor a hamisításokról írtam riportot, a tiszazugi hegybíró (talán éppen a tiszakürti határban), elmondta a kannásbor receptjét. Persze ahány ház, annyi szokás, de arra emlékszem, hogy a préselés vagy taposás után visszamaradt szár és héj, valamint sok cukor és víz felhasználásával készülnek az ilyesfajta, tablettásnak is nevezett borok, és a hegybíró szerint sokszor valamilyen műtrágyát is tesznek bele. Pontosabban tettek, mert mára ezeket a hamisítványokat visszaszorították.

Ami persze nem azt jelenti, hogy ne lennének silány borok. De hát azok mindig voltak, mert az is régi igazság, hogy szőlőből is lehet rossz bort csinálni. Én egyébként nem értek a borászathoz, én csak iszogatom a bort (már régen csak módjával), és van, ami ízlik, s van, ami nem. Egyet tudok, hogy a borok érzékszervi tulajdonságai nincsenek egyenes arányban az árukkal. És hogy a jóból is megárt(hat) a sok.

Viszont egy-két pohár után kicsit talán megengedőbbek leszünk az esendőségekkel szemben, és szebb lesz a világ. Még talán ezek a képek is. Az arborétum fái, a vizek, ahogy tükröződik bennük a nyár zöldje, vagy az őszi fák aranyos színvilága, az aprócska hidak aprócska boltívei, a fák virágígéretei, a messzire futó utak. De az is igazság, hogy én nem ittam most még csak egy-két pohár bort sem, és mégis szépnek látom ezeket a képeket. Talán azért, mert tényleg szépek, jól komponáltak.