Tiszasas: a település, ahol a száz éves évfordulóra emlékeztet a kőobeliszk – galériával

Állítólag csak lehullt egy ékezet a sás szóról, s így lett Tiszasás helyett Tiszasas. Ahogy az anyakönyvvezető elírja a neveket. A Kiss helyett Kist jegyez be a matrikulába. (Hm. A matrikula szóval most megidéztem egykori néplapos kollégámat, D. Szabó Miklóst.)

Végül majdnem mindegy, hogy sás vagy sas, a hétköznapokon nem sokat változtat egy elhagyott ékezet, de a címerben elegánsabban mutat a ragadozómadár, mint holmi vizes, mocsaras, lápos élőhelyet kedvelő növény.

Szokás szerint pörgetem a képeket. Annyi mindenről lehetne írni, annyi mindenről, amely ismeretlenül is ismerős, szinte otthonos. A birs például mindig az. Gyerekkori házunk előtt két birsalmafa is állt. Szerettem a gyümölcs fanyar, savanyú ízét, persze mindenféle pofákat vágtam, amikor ettem. A cukros kompótnak domesztikáltabb íze volt. Vagy a birsalmasajtnak. Az erős birspálinkához megint csak pofákat vág az ember. Később, felnőttként.

S még egy kép, egy furcsa, zászlórúddal ellátott, tulipánmotívummal díszített kőobeliszk. Némelyik virág ki is van festve: pirosra. A fő motívumba pedig egy arcot is belelátok. Mondjuk úgy, szokatlan emlékmű. Már az évszám is rendhagyó, az 1848-1849-ben mintha megcseréltek volna két számot, s így lett belőle: 1848-1948. Persze nem cseréltek meg semmit. Csupán az egyik, a forradalom esztendejét jelölő évszámot kívánták hangsúlyozni, a második pedig azt jelzi, hogy az emlékművet a centenáriumra állították a kései utódok. De egy pillanatra visszatérek a piros tulipánokhoz. Mintha szerelmet, valamiféle erotikát sugallana a kép, hiszen a tulipán a nőiség ősi jelképe, a szerelemé, a szenvedélyé. Magamban ezt úgy oldom fel, hogy a haza, a szabadság szenvedélyes szerelme vezette azokat, akiknek emlékére készült az obeliszk.