Arany érdemkereszttel ismerték el az újszászi plébános lelkipásztori szolgálatát

– Honnan származik, hol töltötte a gyermekkorát? 

– Számomra nem volt magától értetődő, hogy a papi hivatást vállalom. Nagyon egyszerű paraszti családban születtem 1942-ben a ma Székkutas néven ismert vásárhelykutasi tanyavilágban. Édesanyám özvegyen ment feleségül édesapámhoz, a nagyobb bátyám elhunyt apja után református volt, mi ifjabb bátyámmal és korán elhunyt öcsikénkkel együtt katolikusok lettünk, mert édesanyánk és édesapánk katolikus volt. Édesanyám már születésemkor sem volt jó egészségben, és 1946-ban előbb ő, majd öcsénk is elhunyt. Négy és fél éves koromra édesapámmal magunkra maradtunk, mi voltunk a szakácsok, mosónők. A Rákosi-féle „jólét” idején sorban álltunk a kenyérért, pedig mi termeltük meg a hozzávalót. Volt, hogy egész télen nem ettünk húst, és sártengerben jártam a tanyai iskolába, ami megedzett. Amennyire egy gyerektől tellett, a mezőgazdasági munkából is kivettem a részem. 

– Otthon vallásosan nevelték? 

– Abban az időben, mint minden gyereket, engem is megkereszteltek, de nem emlékszem rá, hogy édesanyám tanított volna imádkozni. Azt a református bátyámtól tanultam, templomba az ifjabb bátyám kísért, együtt bérmálkoztunk, de ezzel egy időre megszűnt a vallásos életem. Bár korábban az iskolai hittanórákon ébredezett lelkemben a papi hivatás gondolata, a negyedik osztály után olyan hatásos volt a megszűnt hittan hiánya, hogy elveszítettem a hitemet, sőt, gyerekfejjel vallásellenes lettem. A hatodik osztály utáni nyáron édesapám találkozott egy volt papnövendékkel, és bár nem volt templomba járó ember, imádkozni is csak jóval később láttam, váratlanul megkérdezte tőlem: fiam, nem lennél te pap? 

– A plébános atya juttatott be a kecskeméti piarista gimnáziumba, ami nem lett sikertörténet, így a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnázium vegyes osztályában érettségiztem. Erre mondom, hogy Istennek hála, mert otthon és a piaristáknál is férfi közösségben voltam. Ez várt a szemináriumban is, de egy papnak férfiakhoz, nőkhöz is van küldetése. Ilyen gyermekkor és iskola után nem tudtam volna igazán megtalálni a hangot a női nemmel. Ekkor jöttem rá, hogy a lányok se nem angyalok, se nem boszorkányok, hanem kicsit más emberek. Ez így a helyére került, és minden tekintetben jót tett nekem. Nem árulok el gyónási titkot, ha elmondom, arra biztatom őket, ne felejtsék el, hogy a kedvességükkel, szeretetükkel nagyon sokat el tudnak érni a férjüknél. 

– Ezek szerint sok, a papi pálya elleni hatás érte János atyát. Mi segítette erre az útra? 

– Egyértelműen a hívatás gondolata, ami minden megpróbáltatásnál segített. A szemináriumot Egerben, nagyon jó közösségben végeztem. 1966-ban szenteltek pappá. Először Izsákon voltam káplán, ahol sok, kétszázvalahány gyerek tanult hittant és kiváló ember, Marosi Izidor későbbi váci megyés püspök volt az első plébánosom. Bedobtak a mély vízbe, de a jó Isten erőt adott hozzá. Egy év után Újhatvanba, majd 1971-ben Gyálra helyeztek. Gyálra a Pestre költözés reményével az egész országból érkeztek emberek, igazi missziós terület volt, ahol sajnos évente történt egy-egy gyilkosság. Életemben nem kereszteltem annyi gyereket, mint ott. A templomba járókra komolyan lehetett számítani. Még 1946 táján megvásároltak egy tánctermet, tornyot építettek eléje, és kész volt a templom. Ezen régi templom köré, felújítás címén építettük meg 1983-ra az új templomot úgy, hogy a szentelés előtt hordták ki belőle a régi épületet. Ott káplán, majd kisegítő lelkész voltam, egyben Vecsésen káplán – a templomépítő dr. Nagy Árpád halála után, 1989-ben lettem Gyál plébánosa. Itteni feladatom volt még a felsőpakonyi templom építése is, amit, bár közel állt a szívemhez, már az utódom fejezett be. 1991-ben kerültem Nagykőrösre, ahol rögtön szembesültem az egyházi iskolaszervezés feladatával. Visszakaptuk a katolikus óvodát, ami a város legjobb óvodája volt, 94-ben pedig nem egyszerűen, de elindult a katolikus iskola, 2004-re pedig felépült a nyársapáti templom. 2008-ban úgy éreztem, hogy már fiatalabb ember kellene a helyemre. Így kérésemre a püspök atya áthelyezett Újszászra. 

– Akkor két alapvető pillér, a templom és az iskola is fontos szerepet játszott az életében. 

– Sosem kerestem ezeket a feladatokat, azok találtak meg engem. Szerintem más pap is megcsinálta volna azokat, legfeljebb nálam jobban. Újszász más világ volt. A közeli Szolnok vallásellenes kisugárzása eljutott Zagyvarékasra, Újszászra, Szászberekre is. Szomorúan láttam, hogy a három településen összesen tíz gyerek sem volt a vasárnapi szentmisén. Arról lekéstünk, hogy Újszászon katolikus iskolát kapjunk, de hála Istennek jó hitoktatók voltak, Urbán Tamás ma is ott van közülük. Újszászról, Zagyvarékasról, Jászladányból jártak gyerekek a szászbereki iskolába, aminek máig jó híre van. Az önkormányzat át akarta adni az egyháznak, de a püspök atya úgy látta, nem bírjuk anyagilag. Azt megengedte, hogy felvegyem a kapcsolatot a Kolping Szövetséggel, így kezdett Szászbereken 2012-ben működni a Kolping Katolikus Általános Iskola, majd egy év múlva tagiskolájaként a jászladányi egykori alapítványi iskola is. Hála Istennek tizenegy éven át láthattam a három települést segítő működésüket. 

– Szép életszakasza zárult le nyugállományba vonulásával. 

– Tavaly mondtam a püspök atyának, hogy nem kérem, de ha kell, elfogadom a nyugdíjazásomat. Ő felkért a nagykátai kisegítő lelkipásztori szolgálatra. Így most Nagykátán és Szentlőrinckátán, vagy Tápióságon misézek, gyóntatok, keresztelek, olykor temetek, betegeket látogatok és helyettesítek Tápiógyörgyén, Újszilváson, Táplószőlősön. Tegnap ezen a három településen láttam el házaknál idős betegeket. Összetehetem a kezemet, hogy hála Istennek, még így vagyok. Ahogy egykor a hivatás követéséhez kaptam erőt a jó Istentől, most ugyanúgy a szolgálathoz is. 

– Hogyan fogadta a kitüntetés hírét? 

– A születésnapom másnapján értesítettek róla, és meglepett. Megtudtam, hogy Dobozi Róbert újszászi polgármester Szászberek és Zagyvarékas polgármesterével, Alapi Józseffel és Polónyi Lászlóval, valamint Lajkó Józseffel, a szászbereki iskola igazgatójával és sok más személlyel összefogva terjesztett fel a kitüntetésre. Köszönöm azoknak, akik tettek érte, de Isten látja lelkemet, eszembe sem jutott, hogy ezért tegyem, amit életemben elvégeztem. Mindez csapatmunka volt, így több ezren állhattak volna mellettem a kitüntetés átvételekor. Köszönet és Isten áldása illesse őket! 

Felkerestük Dobozi Róbertet, Újszász polgármesterét is, aki kiegészítette a János atyától hallottakat. 

– János atya nagy tiszteletnek örvend mindenütt, ahol hosszú, szívet melengető szolgálatát végezte. Nagyon sokan támogattuk a kitüntetését, mert mindhárom hozzá tartozó településen az újszászi templomfelújítástól a szászbereki katolikus isko­lán át a civil életet megmozgató helyi Karitász létrehozásáig rengeteget tett az ott élőkért. 

– beszélt Miklós János atyáról a polgármester.