Páratlan pályafutása után elszakadt a futballtól Pádár Anita

Azt tudni kell, hogy Pádár Anita szülőváro­sában, Karcagon kezdett futballozni, majd 14 évesen a Szolnoki TE csapatában már az NB I.-ben is bemutatkozott. Később a László Kórház, a Renova, a Femina, majd az MTK színeiben játszott. A válogatottban 125-ször lépett pályára, összesen 43 gólt lőtt. Mindezek mellett 11-szer lett magyar bajnok, ötször Magyar Kupa-győztes, kétszer az év női játékosának is választották. Ráadásul 15-ször nyerte el a gólkirályi címet.

– Mivel foglalkozik mostanság?

– Úgy élek, mint a civil emberek nagy része – kezdte Pádár Anita. – Budapesten, egy munkavédelemmel foglalkozó cégnél dolgozom már hosszú évek óta. Különös kapcsolatom nincs a futballal, talán annyi, hogy a televízión megnézem a jó meccseket, többek között a Puskás Arénában élőben láttam férfiválogatottunk Eb-selejtezős meccseit.

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– Egy ideig a foci mellett kézilabdáztam is. Miután döntenem kellett, a futballt választottam. Karcagon Antal Pista (Torony) volt a kedvenc játékosom, aki a nyolcas mezben játszott, később nekem is ez volt a mezszámom. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen sikerekben lesz gazdag a pályafutásom. Örökké emlékezetes marad számomra az első válogatottságom 1995-ben, amikor egy várnai nemzetközi tornán 5–3-ra legyőztük a spanyolokat. A századik válogatottbeli szereplésem a portugáliai Ferreirasban volt, ahol sajnos egy góllal kikaptunk a mexikói válogatottól. Jó szívvel gondolok vissza mindegyik meccsemre, nagy dolognak tartom, hogy az MTK-val a Bajnokok Ligájában szerepelhettem, azt viszont sajnálom, hogy a nemzeti csapattal nem játszhattam világversenyen. Mindezek mellett futsalban is több együttesben játszottam, sőt még a válogatottságig is eljutottam.

– Immár nyolc éve, hogy szögre akasztotta a futballcsukát, válogatottunk pedig azóta sem jutott ki a világversenyekre. Mit szól hozzá?

– Gyorsabb és taktikusabb a játék, mint az elmúlt években. Nagyon erős a nemzetközi mezőny, szinte mindegyik országban kiemelten kezelik a női labdarúgást. Ebben nálunk is van fejlődés, hiszen új stadionok, jó talajú pályák épültek az elmúlt években. Ahhoz képest, hogy mi még a kilencvenes években és utána is évekig salakpályán vagy hepehupás füves játéktéren fociztunk. Ez ma már a múlté, sokkal jobbak a körülmények, mint a mi időnkben. Működik a profizmus a honi futballban is, ami nekem már csak a pályafutásom vége felé adatott meg. Összegezve úgy látom, vannak jó kezdeményezések, de egyelőre nincs előrelépés, válogatottunk továbbra is a kontinens középmezőnyéhez tartozik.

– Gondolt már arra, hogy edzőként segíti a honi női focit?

– Az igazság az, hogy nem vonz az edzői szakma, nincs hozzá affinitásom. Egykori játékostársaimmal olykor összejövünk, közös meccsnézések is szerepelnek a programjaink között. Ma már kedvtelésből sem focizom, mert fájnak lábaim. Nem a futballból, hanem az élsportból lett elegem, ami nem egészséges. Így marad a civil élet, mozgásképpen nagyokat sétálok a kiskutyámmal.