SZOLJON

Levelet kapott hírportálunk két debreceni asszonytól, akik ikrek. Levelük egészen megdöbbentő, érdemes elolvasni, de csak erős idegzetűek tegyék!

Íme a két levél: Ezúton kérem Önöket, ha levelem érdemben felkeltette érdeklődésüket,  kérem nyilvánosságra hozni sziveskedjenek vagy személyesen lépjenek  velem kapcsolatba! Ezt a levelet továbbítottam az illetékes egészségügyi  minisztériumba!: Lakatos Kálmánné rokkant nyugdíjas vagyok, debreceni lakos. Panasszal fordulok Önhöz! 1992. március óta folyamatosan rokkant nyugdíjas vagyok! 2010. 03. 08-án hívtak az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet felülvizsgálatra! Ahol kilátásba helyezték, hogy elveszik a 67 %-os rokkantsági fokozatomat, ennek megállapítása alapján 50 % alá  minősítettek és rehabilitálnak!

Majd a rehabilitációs szakértőhöz irányítottak! Megdöbbenésemben szóhoz sem tudtam jutni! Kérdés nélkül közölte velem, hogy „ha a 67 %-ot megszüntetik, akkor a Munkaügyi Központba kell jelentkeznem!”

Indokaim a következőek:

1956. november 10-én születtem ikergyermekként, kétoldali csípőficammal. 1958. 01. 28-án ébrenlétben helyre tették csípőimet, melyet ezután  terpesz gipszágyba helyeztek. Így éltem további gyermekéveimet, 4 éves  koromig. A gipsz eltávolítása után derült ki, hogy járásom sánta maradt! Ez megpecsételte egész életemet, sorsomat. 1959-ben kanyaróból tüdőtályogot, embóliát kaptam, melyet meg kellett műteni, életveszélyben voltam! 1989-ben ikergyermekeknek adtam életet. 1992-re mindkét  csípőmben egyre nagyobb lett a deformitás és a fájdalom, ami egyre elviselhetetlenebbé tette az életemet. Gyenge és labilis idegrendszerem  és a sorozatos kudarcok miatt öngyilkosságot kíséreltem meg, ami sajnos  nem sikerült. Azóta is rendszeres gyógyszeres kezelés alatt állok.  Kialakult a gerinc fordított „S” alakú deformálódása. A VI-XI csigolya teljes beszűkülése és merevsége! Lábaim végtag közötti különbsége 3 cm, térdízületek beszűkültek, ezért erősen kacsázó, sántító járással közlekedem. 2010. februárban röntgen által kimutatott, hogy a jobb lábam az eredeti vápa fölött helyezkedik el. Járásom nagyon nehézkes, mely gyakorlatilag erős fájdalommal jár. Ülni és állni sem bírok huzamosabb ideig. Csípőprotézis-műtét javasoltak mind a kettő csípőmben, - de a kockázat miatt, - még gondolkozom rajta, mert kudarcban már nagyon  sokszor volt részem.

Egyéb más betegségeim is vannak: 1983 óta gyomor és bél problémák,  melyek jelenleg is megvannak és megállapíthatóak. Jelenleg is állandó  gyógyszeres kezelés alatt állok. 1995-ben epehólyag eltávolításra került sor. 2008-ban nőgyógyászati plasztikai műtét, vizelet inkotencia miatt, ami nem szűnt meg  véglegesen. 2009-ben hasfali sérv műtét, ami azóta is problémát okoz, mely görcsös fájdalommal is jár. 2009 óta igazoltan magas vérnyomásban szenvedek, ami rosszullétekkel jár (170/110-190/120) között ingadozik állandóan! Egész életem küzdelem és harc a fenn maradásomért! Mely már nagyon nehézzé kezd újra válni! A rokkant nyugdíjam megvonása miatt kilátástalanná  válik életem és sorsom! Ezt már nem tudom feldolgozni, mert kilátástalan számomra a jövőm!

Mivel életemet megnehezítik, ellehetetlenítik és mások irányítják  /magyar kormány, ORSZSZI/, ezért úgy határoztam, hogy az orvosi  bizottság végzését nem várom meg! Az elutasító határozat számomra egy halálos ítélettel ér fel!

Ennek tudatában a kedvezőtlen orvosi bizottsági határozatot elfogadni  nem tudom!

Tisztelettel: Lakatos Kálmánné

Szül: Sóti Gyöngyike

Eddig hát az egyik levél, ami felment a magas  minisztériumba. És most nézzük a másikat, ami még ennél ismegrázóbb : Elek Lászlóné debreceni lakos, rokkant nyugdíjas vagyok! Tisztelettel kérem, hogy levelemet figyelmesen olvassa végig és az illetékes hivatalnak továbbítani szíveskedjen! 1976-ban az Országos Orvos Szakértői Bizottság elé kerültem, ahol megállapították a 67 %-os rokkantsági fokozatot! 1981-ben ezt a határozatot véglegesítették!!!  A 2003-as és 2005-ös orvos szakértői bizottság véleményezés alapján II. csoport 100 %-os rokkant vagyok! A  régi rendeletek szerint. 2010. március 17-én voltam az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértő Intézet felülvizsgálatán! Ahol megállapítást nyert, hogy a rokkantsági  fokozatomat visszaminősítik 50% alá! Indokaim a következőek:

  A két kislány gipszben

1956-ban születtem, kétoldali csípőficammal. Édesanyámat az akkori  orvosok döntés elé állították! Ha nem engedi a lábamat begipszelni, elsorvad és járásképtelenné válhatok! Így 1958-ban gipszágyba kerültem, mely három évig tartott! A gipsz eltávolítása után kiderült - hogy az akkoriban felajánlott gipszelési gyógymód rontott az állapotomon! Sánta maradtam. Négy évesen tanultam meg járni. Nagyon nagy küzdelmek árán, hosszú időtartamot vett igénybe!, mire a lábamat úgy tudtam használni, hogy ne essek el állandóan! Kora gyermekkorom óta állandó fájdalommal élek, mely lelkileg is nagyon megviselt. 1963-ban Corea minort (Reumás lázat) és ennek hatására szívizomgyulladást kaptam. Sorozatos belgyógyászati problémák jelentkeztek az állandó gyógyszerezések miatt. 1964-ben és 1965-ben csípőműtéteket hajtottak végre rajtam, mert nem tudtam járni, állandóan elestem és erős fájdalmaim voltak. 1967-ben egy újabb csípőműtétet javasoltak, melybe szüleim nem egyeztek bele. Azért, hogy gyermeküket ne használják kísérleti alanyként! 1975-ben amikor 18-dik életévemet betöltöttem, egy jobb életminőség reményében beleegyeztem egy újabb csípő műtétbe a  szüleim tudta nélkül. Az édesanyám előrelátása beigazolódott, mert a  végrehajtott műtét nem sikerült! Tönkrement az egész életem! Végső  elkeseredésemben öngyilkosságot kíséreltem meg mely sajnos nem  sikerült!!! – Tanult szakmámat nem tudtam folytatni (Angol női szabó,  varró). 1980-ban és 82-ben gyermekeim születtek. Az idősebbik gyermekem  halmozottan sérült (fogyatékos), ez egy újabb csapás volt az életemben!  Az édesapa ennek tudatában az alkoholizmust választotta! Életünk nagyon keservessé vált, így 1984-ben elváltam!

A válásom után annyira összeroppantam idegileg, hogy a Soproni Állami Idegszanatóriumba kerültem gyógykezelésre! 1992-ben megszületett  harmadik gyermekem. 1993-tól kezdve sokszor eszméletemet vesztettem és gyomor-bélgörcseim voltak! Az orvosi véleményezés alapján kiderült, szívbillentyű problémák merültek föl és gyomorfekélyem keletkezett! Ezek miatt a mai napig gyógyszeres kezelés alatt állok. Ekkoriban kezdődtek csípő és térd ízületi fájdalmaim, melyek egyre elviselhetetlenebbé  váltak. A debreceni orthopédiai klinikára kerültem kivizsgálásra! Csípő és térd műtétet javasoltak. A kezelő orvosom professzori véleményezést  kért.

Kérdésemre válaszolva, hogy milyen esélyeim lesznek a műtét után azt a választ kaptam, hogy „nem tudja garantálni a műtét sikerességét!” Mindezek tudatában úgy döntöttem, hogy a felajánlott műtétet nem vállalom! Inkább szenvedek tovább!!! 2001-ben az élettársam kezelő orvosa felajánlotta számomra, hogy konzultál az Országos Orthopédiai Intézet egy kiemelkedő orvosával, neki mi a véleménye, lehet-e rajtam segíteni! A válasza szerint a még nem operált jobb lábamat protézissel egyértelműen, garantáltan jobbá teszi. A másik (bal) – háromszor operált – már nagyobb kérdést állított a professzor úr elé is! 2002-ben térdeim állandóan kizáródtak, folyadékot termelt, meg kellett műteni. A térdműtét utáni héten mélyvénás trombózist kaptam. Ezért csípőprotézis műtétemet halasztani kellett. 2004-ben megtörtént a csípőműtét, mely sikeresnek mondható, de éves, állandó kontrolra kell járnom Budapestre!  2006-ban az a döntés született, hogy a bal lábamon már segíteni nem lehet! Mely nagyon elkeserített. 2007 nyarától állandó, erős alhasi és bélfájdalmak, görcsök jelentkeztek. A kivizsgálások során kiderült, hogy lágyéksérvem van, melyet műteni kell. 2008. dec. lágyéksérv műtét, 2009 márc. sürgős epehólyag eltávolítás, 2009. júl. újabb lágyéksérv műtét, 2010. febr. combtő sérv műtétet hajtottak végre. Gyógyulásom jelenleg is tart! A 2010. március 17-i orvos szakértői vizsgálat alatt az orvos közölte velem, hogy jóindulattal sem tudnak 50 %-ot megállapítani! Erre én megkérdeztem, „hogyan lehetséges az, hogy a véglegesített rokkantnyugdíjazásom megszüntetésre kerül?” Válasza a következő volt – „Neki jogában áll felülbírálni, megszüntetni!”

Ezért 2 év időtartamra rehabilitációs járadékot javasolt, mely mellett vállaljak munkát. Nagyon kevés a ledolgozott éveim száma (12 év) és legalább az öregségi nyugdíj megállapításáig még 15 évet kell dolgozzam. Így átirányított a rehabilitációs szakértőhöz! Neki is feltettem ugyanazt a kérdés, hogy „34 év rokkantság után egy tollvonásra meggyógyultam?” Válasza a következő volt: - „Asszonyom, Ön tévhitben él, nem gyógyult meg, csak jó lenne még, ha dolgozna, hogy hasznos tagja legyen a magyar társadalomnak”. „Különben is külföldön az nem divat, hogy csak úgy eltartsák a beteg embereket, mint teszi ezt a magyar állam”. Nagyon reményvesztetten és elkeseredve hagytam el az irodát!!!

Kérdéseim a következők:

1. Miért lettem én haszna vehetetlen tagja a magyar társadalomnak?
2. Mert betegen születtem?
3. Mit vétettem én a magyar társadalom ellen, hogy az életemet így megkeserítik és ellehetetlenítik?
4. Mert betegen megszülettem?
5. Mit kellett volna még tennem, hogy értékem és becsületem legyen a XXI.-dik században!
6. Miért rajtunk akarják az állami költségvetés hiányát lefaragni? Ezt a helyzetet nem én teremtettem és alakítottam, hogy így legyen!
Ikertestvérem hasonló egészségi állapotokkal küzd. Az egész életünk küzdelem, harc és szenvedés! Még ezt a hátralévő pár évemet is tudatosan megkeserítik és ellehetetlenítik! Ebből köszönjük, de nem kérünk! Mellékelek egy fényképet, mely ékesen bizonyítja gyermekkorom életminőségét!

Megállapításom a következő!

Önök olyan nyugdíjreformot alkottak meg, melyet törvényekkel és rendeletekkel nyomatékosítottak, mely számomra a hátralévő életemet csak súlyosbítani fogja! Ezen okoknál fogva az orvosi bizottság döntését elfogadni nem tudom és visszautasítom! Ezért ha számunkra kedvezőtlen elbírálás születik, ikertestvéremmel úgy döntöttünk, hogy a  debreceni 22 emeletes bérház tetejéről kéz a kézben vetünk véget nyomorúságos életünknek! Mi együtt fejlődtünk az anyaméhben, együtt szenvedtünk, szenvedünk egy életen át és együtt is fogunk meghalni!!!

Tisztelettel: Elek Lászlóné

Eddig a két megdöbbentő levél. Hát innen, ilyen helyzetből akarják a két asszonyt  visszavezetni a munka világába.! Mint Gyöngyike hírportálunknak elmondta, nem akarják megvárni a határozatot, mert bár ugyan az ellen fellebbeznek, de amíg a procedúra tart, nem kapják 61 ezer forintos rokkantnyugdíjukat! Márpedig mindkettejüknek 3-3 gyermeket kell eltartaniuk! Mit csinálnak pénz  nélkül? Dolgozni képtelenek, ahogy az a két levélből is kiderül. Négy órát nem tudnak vállalni, nemhogy nyolcat. Gyöngyike is azt mondja, azért akarják őket dolgoztatni, mert most kevés a nyugdíjalapjuk. Csakhogy azt  kérdezi, milyen humanitás az, hogy ilyen áron akarják velük  felduzzasztani a nyugdíjalapjukat? Ezért fordultak rajtunk keresztül a nagy nyilvánossághoz. Remélik,  lesz foganatja levelüknek, mert már csak a nyilvánosság ereje maradt  számukra.