SZOLJON

Szép számmal vannak azonban olyan települések is a megyében, amelyekben „csupán” jelen van ez a fajta jelenség, de igazán nagy feszültségeket még nem okoz a lakosság körében: az uzsorások viszonylag türelmesek, az adósok pedig leszegett fejjel, csendben tűrve igyekszenek törleszteni a halmozódó adósságot. A kiegyezéses csendet csak néha töri meg egy-egy hír, arról, hogy valakire „ráköltözött” a saját házába egy-egy népesebb família, hogy később aztán teljesen át is vegyék ott a hatalmat, kiűzve a korábbi tulajdonosokat.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Fegyvernek több mint nyolcezer lakosú község, Törökszentmiklóstól tizennégy kilométerre. Különös ismertetőjele: Tiszabő közelsége. A mindössze hat kilométerre lévő szomszéd jelenléte egyre meghatározóbb Fegyvernek életében, hétköznapjaiban. Elsősorban azzal, hogy évek óta jelentős átvándorlás zajlik ide az ország legszegényebb falujából. Jönnek azok, akiknek elegük lett a tiszabői közállapotokból — s velük nincs bajuk a helyieknek. De jönnek ám azok is, akik a jelzett közállapotokat okozták ott: a bűnözői „krém” is elkezdte az átköltözést. Áttelepedett már egy igazán nagy főnök, de jött egy-két kisebb uzsorás is, akik most már „bejárókként” bonyolítják az otthoni ügyleteiket. És egyre inkább a fegyverneki „üzleteket” is. A helybeliek érzik, látják ezt, de nem tudnak tenni ellene semmit.

Elsőként a kilencvenes évek szolnoki, Szolnok megyei alvilágának egyik legismertebb alakja költözött át ide. Közvetlenül a rendszerváltozás utáni években ő — és családja — tartotta kezében a 4-es főút megyei szakaszán az akkor frissen indult, útszéli „leányipart”. Úgy tűnik, hogy azóta már háttérbe húzódott, kivonult az „üzletből” — vagy átadta azt —, és igyekszik polgárosodó arcot mutatni a világ felé. Fegyverneken azonban pontosan tudják, hogy ez jórészt csak a nyilvánosságnak szól, s bizony a faluban is szerzett magának erővel, az uzsora révén, ingatlant. Ma már felújított, rendbe tett állapotban eladó az a sarki ház, amelyiknek korábbi tulajdonosa már a faluból is eltűnt, s amelyiket — sakknyelven szólva — „klasszikus lebonyolítású partiban” szerzett meg. Kölcsönöket kezdett adni, telefonra, kajára, piára, persze nagy kamattal, hogy aztán hirtelen elvegye a házat magának.

Fegyverneki barátunk meséli, hogy nemcsak a nagyfőnök akciózik ám a faluban, s nem az uzsora az egyetlen fegyver. Divat az albérlet is: beköltözni, „ráköltözni” egy családra, lelakni a házat, és elüldözni a háziakat. Az eszköztár és a lelemény végtelen. A fegyvernekiek négyszemközt készséggel sorolják a példákat — az áldozatokat és a beköltözőket —, de a nyilvánosságtól félnek. Ne szólj szám, nem fáj a fejem — tartják.

— A régi fegyverneki romákkal nincs nekünk bajunk — állította emberünk.

— A Tiszabőről átköltözőkkel van gond! Ők ráadásul egyenesen beköltöznek a község központjába, megrontva maguk körül a környezetet. Valami nagyon nincs jól Fegyverneken, ehhez elegendő csak reggel kimenni a buszmegállóba. Tiszabő felől jön harminc-negyven átjáró tanuló az iskolába, és a helyükre felszáll ugyanennyi fegyverneki gyerek, mert a szülők őket már jobbnak látják Törökszentmiklósra hordani.

— Négy-öt családról tudjuk biztosan a községben, hogy kamatos pénzzel foglalkoznak — mondta Huber Ferenc polgármester. — Ezek a családok általában a krízishelyzetben lévőkre vetik ki a hálójukat, és időnként észleljük, hogy átvesznek egy-egy portát az eladósodottaktól. A „kamatosok” eddig viszonylag csendben intézték az ügyeiket, hangos botrány ez idáig nem volt. Jól működik a megfélemlítés, a károsultak meg se próbálnak feljelentést tenni.

A bűnből és a bűn perifériáján élők persze Fegyverneken sem elégszenek meg ennyivel. Huber polgármester nem kis felháborodással meséli, hogy többnyire ezek a családok is bejelentkeztek szociális ellátásért a hivatalba, s jönnek is érte szorgalmasan, mert a jogosultságot igazoló dokumentumokat be tudták csatolni. Így aztán — mint annyi más település ebben az országban és megyében — Fegyvernek község is segéllyel kénytelen támogatni néhány uzsorás és bűnöző családját.
Csépán se sokkal jobb a helyzet. Talán csak annyiban más, hogy a megyében itt indult először sikeres befejezéssel kecsegtető büntetőeljárás, „csicskáztatási” ügyben. Hivatalosan: kényszerítés, személyi szabadság megsértése és egyéb bűncselekmények gyanújával.

Az eseményekről az ügy rendőrségi vizsgálója, Romhányi Tibor adott tájékoztatást.

— Hogy a végén kezdjem: 2009 májusa óta már vendégszeretetünket élvezi az a csépai házaspár, amelynek rabszolgatartó viselkedése rémálommá tette néhány szerencsétlen sorsú személy életét. Most már minden esélyünk megvan arra, hogy sikerül rájuk bizonyítani a különféle bűncselekményeket, és bíróság elé állnak — felelte érdeklődésünkre Romhányi Tibor.

— Az egész történet tavalyelőtt kezdődött. A településen mindenki által csak Indiánnak ismert, 44 éves alkoholista férfi, miután magára hagyta a családja, egyedül élte az életét. Közel százezer forintos nyugdíja volt, így nem véletlen, hogy a szomszéd utcában lakó, munkátlan, bűnözői életmódot folytató romacsalád „megtalálta”. Ugyan nyolc gyerek után 280 ezer forintot vehettek fel havonta, mindez kevés volt számukra. Villámgyorsan magukhoz édesgették a férfit: bár disznóvágásra csalták át, malac még véletlenül sem látta az udvart. Könynyűszerrel leitatták, iratait elvették, s egy hétig ki sem tehette a lábát a portáról. Akkor is csak azért, hogy „szoros védőőrizetük alatt”, felvegye a nyugdíját a takarékban.

A pénz persze meg sem melegedhetett Indián zsebében, már el is vették tőle. És ez így ment hónapokon keresztül. Amikor, véletlenül józan pillanatában, mindezt szóvá tette a takarékszövetkezetben, agyba-főbe verték a fogvatartói. Nem sokkal később a számlájának társtulajdonosa lett a „vendéglátója” felesége, R. Erzsébet, s ezzel elkerülték, hogy mással is találkozhasson a férfi. Mindeközben afféle ridegtartáson volt: télen is fűtetlen folyosó volt a hálószobája, enni csak egyszer kapott napjában, dolgoztatták, lopni küldték. Hihetetlennek tűnik, de havonta jártak vele kölcsönökért különféle pénzintézetekbe, és tizenkilenc(!) alkalommal kényszerítették valamilyen hitel felvételére. Szegeden, Kunszentmártonban, Nagykőrösön vetettek fel vele fogyasztói vagy személyi kölcsönöket, köttettek vele tévé- és mobiltelefon-vásárlási szerződést. Sőt, jó pénzért persze, alkalmanként még kezesnek is kölcsönadta a család valamelyik közeli ismerősének. Az ily módon kicsalt kölcsönök összértéke meghaladja a négymillió forintot. Az állandó lelki terror, a verés, az ital teljesen megtörte Indiánt, egyszerűen fogvatartói rabszolgájává vált.

— A faluban azt beszélik, egyszer még fegyverrel is megsebesítették, ám azt is megúszta az elkövető.

— Még 2008 decemberében a család egyik kiskorú gyereke azzal szórakozott, hogy légpuskával célba lőtt Indiánra. Ugyan a testére célzott, ám az egyik lövés a szemét érte. Elvitték a körzeti orvoshoz, aki azon nyomban tovább küldte őket a kórházba, ám oda már nem érkeztek meg. Egyszerűen egy ronggyal körbekötötték a vérző fejét, s mintha mi sem történt volna, élték tovább az életüket. Szerencsére akkortájt már keresték Indiánt az önkormányzati szociális munkások. Néhány nappal később ők találták meg a romacsaládnál a férfit, éppen tisztább fejjel, s elmesélte mi történt vele. Mentővel azonnal kórházba vitették, ahol megállapították, maradandó testi károsodást szenvedett, kilőtt szemére teljesen megvakult.

Az önkormányzat értesítése után a rendőrség azonnal megkezdte az ügy felderítését. Indián elkezdett „dalolni”, így fogvatartói, C. László és R. Erzsébet 2009 májusában előzetes letartóztatásba kerültek. Ugyan vallomásukat az elmúlt egy esztendőben többször is megváltoztatták, igyekeztek egymásra kenni a bűncselekményeket, mindez alapjaiban nem befolyásolta az eljárás menetét, legfeljebb elhúzta kicsit. A nyomozás hamarosan befejeződik, és a jelenlegi helyzet alapján a rendőrség hamarosan vádemelési javaslattal adja tovább az ügyet.

És hogy mi történt azóta Indiánnal? Mivel a ma már 46 éves férfi omladozó házát fogva tartása idején, annak rendje és módja szerint a földig lebontották ismeretlenek, nincs hova haza mennie. Sikerült őt „eldugni” a külvilág szeme elől, egy szociális otthonba, ahol odafigyelnek, vigyáznak rá, ahol megvédik a külső fenyegetésektől, „támadásoktól” is. Akár azt is mondhatnánk, a története boldog véget ért, hiszen a sorsa egyértelműen jobbra fordult, a „rabszolgatartói” pedig rács mögött vannak, s remélhetőleg ott is maradnak egy ideig. Előbb-utóbb azonban kijönnek — jó lenne minél később —, s félő, hogy ismét megtalálják a szerencsétlen sorsú embert. Vagy ha nem őt, akkor más hasonló helyzetűt, mert aki egyszer ráérzett a munka nélkül, ilyen módon szerzett pénz ízére, az bizony nehezen szokik le róla.

S maradt még egy kérdés: sikerül-e vajon Indiánt úgy talpra állítani, hogy maga döntsön saját sorsáról, s képes legyen szakítani a korábbi életmódjával. Mert hát, neki is akarnia kell a szabadulást!

Kiskorú gyermekeket is veszélyeztettek

A csépai eset egyik nagyon fontos mellékszála volt, hogy Indián keserveinek kiskorú gyermekek is tanúi, egy idő után pedig már aktív, cselekvő szereplői voltak. A büntetőjog ilyen esetekben a szülőt marasztalja el, mint a kiskorú fejlődésének veszélyeztetőjét. A nyomozás az ügynek ezekre a vonatkozásaira is kiterjedt. Majd csak a gyerekek későbbi élete során derül ki az, hogy mennyire mélyen és szilárdan rögződött bennük a szülői minta.

A C. család öt kiskorú gyermekéről, a szülők távollétében, egy éppen csak nagykorúvá vált lánytestvér és annak hasonló korú élettársa gondoskodik, a hatóság a nővért rendelte ki számukra gyámként. A döntést sokan nem értik a községben, mert ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy változatlan közegben maradtak a gyerekek.