SZOLJON

A cikk a hirdetés után folytatódik

Gorcsev Iván, Rejtő Jenő klasszikussá vált regényhőse egy rövid hajóút során a makaó nevű kártyajátékon az utolsó fillérig elnyeri egy gyanútlan, világhírű fizikustól a frissen kapott Nobel-díjjal járó hatalmas összeget. Az ultiban azonban nem lehet ennyit nyerni, sem bukni.  

Az ultit tehát gyanútlan Nobel-díjasok is nyugodtan űzhetik, vonhatjuk le a konzekvenciát. De nem űzik, mert az ulti játék klasszikusan – és egyben reménytelenül – magyar játék. Magyar kártyával, magyar zsargonnal, csak Magyarországon játsszák: vasutasok, hosszú műszakból hazafelé a vonaton; baráti asztaltársaságok, poharazós téli estéken; unaloműző alkalmi csoportosulások, egyhangúnak ígérkező buszos kirándulásokon; falusi kocsmák népe, a "műintézmény" jótékony rejtekén, és dekadens értelmiségiek elegáns klubok süppedős foteljaiban.

Valószínűleg csak kevesen tudják, hogy az ulti versenyjáték is. Versenyszabályzattal, egyesületekkel, bajnoksággal, versenyző csapatokkal.

A Szolnoki Ulti Egyesület az ország legjobb csapatai közé tartozik, mondja büszkén Bakos Sándor egyesületi elnök. A Magyar Ultiszövetség 2006-ban Az év egyesülete címmel ismerte el a Szolnokon folyó munkát. Kelet-Magyarország egyik ulti-fellegvárának számít tehát a város.

— Még 2005-ben kezdtem szervezni a klubot — meséli Bakos elnök, játék közben, a szolnoki Karantén Klubban, ahol az egyesület tagjai, versenyzői „edzeni” szoktak. Így mondják, edzeni, de persze ez a játékot jelenti. Játékot nap mint nap, hosszú-hosszú órákon át, játékot estébe nyúlóan, játékot kifulladásig. Estére jár, három asztalnál megy a játék, ultisoknak mondani se kell: négy-négy játékossal. Miközben szaporán jár a kezük — osztanak, játszanak és felírják az eredményt — szapora a szavuk is.

— Így legalább nem veszünk össze otthon az asszonnyal a tévé távkapcsolóján! — nevet egyikük. — Nyugodtan nézheti a kedvenc szappanoperáját!
A társa rákontráz a szavára.

— Nekem az asszony azt mondta valamelyik nap, hogy veszekedjünk már egy kicsit, mert akkor legalább tudja, hogy otthon vagyok...!
Imre régi motorosnak számít az ultisok között. Miközben kizökkenthetetlen nyugalommal játszik, történetek sokaságát meséli, amelyek mind ugyanoda hordanak ki: mekkora élvezet az ultijáték. Illusztrációként említi: a minap Nyáregyházán volt a csapat, egy országos versenyen.Reggeltől délutánig játszottak, de amikor Szolnokra értek, már nem mentek haza: irány a Karantén, és osztották tovább. S tán azt sem mellékes megemlíteni, hogy a nyáregyházi versenyt éppenséggel a szolnoki Bozsányi Dezső nyerte.

— A szövetség nagy erőfeszítéseket tesz, hogy megismertesse, elterjessze a versenyultit — folytatja Bakos Sándor. — Sajnos a fiatalok az ulti helyett a póker felé vonzódnak inkább. Az nagyon divatossá vált, a tévéközvetítéseknek köszönhetően, és sajnos elviszi a fiatalokat. Pedig az ultiban kisebbek a tétek, s a fontos inkább a játék.
A társaság egységesen kinyilvánítja: a póker igazi szerencsejáték! S az ulti...? Azt mondják, a nyeréshez csak a félig elégséges a szerencsés lapjárás. A másik felét a játéktudás, a kombinációs készség, a jó memória teszi ki.  

— Renonsz! — csap bosszúsan a bedobott lapokra Imre, úgy kilenc óra felé, miután elbukja a biztosnak látszó piros ultiját. Aztán maga elé veszi az asztalon fekvő lapokat, és „visszajátssza” a partit.

— No, itt van! A zöld hívásomra elsóztad a tök ászt, pedig ha nem volt zölded, akkor tromfot kellett volna tenned! Zoli, a „tettes”, kitart, hogy ő bizony nem csalt. Már éppen szólnék, hogy igen, úgy volt, amikor az elnök nevetve rám szól:
— Pszt! A kíbic csendben marad!