SZOLJON

 A költősors találó foglalata ez a néhány sor, s valószínűleg kevesen vállalták úgy a poétai pályát, hogy ne teljesedett volna rajtuk az igazsága. Szolnokon is történt hasonló eset.

A Damjanich János múzeum panteonjában bronz dombormű őrzi Szathmáry György arcvonásait, akinek életében kiadatlan verseit kinyomtatták ugyan halála után, de jóval kevesebbet tudunk róla, mint ami érdeme szerint megilletné. Igaz, ebben talányos élete miatt önmagának is része volt. Szathmáry György 1928-ban született. Városunkhoz kötik gyermek- és iskolásévei, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett és innen ment a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Igaz, előtte már egy középiskolás korában írt verse miatt összeütközésbe került a hatalommal. Az egyetemről 1948-ban internálták, s miután ezzel örökre vége szakadt tanulmányainak, zenészként kereste hátra lévő életében a kenyerét. 1952-ben letartóztatták, koncepciós perben hosszú börtönbüntetésre ítélték, s a bölcsészkar helyett a tatabányai rabtáborban tapasztalta meg Dante poklának valóságát. A vizes és metánveszélyes kénkőszagú föld alatti bányavágatokból került át idővel Vácra, az ottani fegyház kevésbé veszélyes, de sokkal zártabb, talán még nyomasztóbb világába. Közben pedig költőtársakkal találkozott. Ugyanis amiről sokáig nem lehetett tudni, beszélni, a bányatáborokban és a fegyházban egy alapvetően más költészet virágzott, mint a külvilág pártos irodalma. Ez volt az az időszak, amiről némi túlzással azt is mondták, hogy több jó ember volt bezárva, mint szabadon, s közöttük számosan voltak az irodalom jeles művelői is. Az itthon a rendszerváltás után megjelent Füveskert-antológia, illetve külföldre csempészett versekből idegenben született kötetek őrizték meg számunkra ennek az irodalomnak az alkotásait, közöttük Szathmáry György írásait, meg az európai irodalom legszebb alkotásainak általuk készített fordításait. Ugyanis a rácsos ablakok mögött, falak között, elzárva kedves könyveiktől, a külvilágból fejben hozott, megőrzött versekkel is tartották önmagukban, egymásban a lelket, szellemük ébren tartására újrafordítva, értelmezve az egyetemes költészet jeleseinek gondolatait.

Szathmáry György keresztútja végeztével fiatalon örökre hátat fordított a szépen formált szavaknak, s hátralévő életében az ország messzi tájain bárzongoristaként kereste kenyerét. Már csak utolsó napjaira, 1990-ben tért vissza szülővárosába meghalni. Halála után, 1992-ben rehabilitálták, Szolnok kopjafát állíttatott sírjánál, érdemeit több magas kitüntetéssel ismerték el. Szintén post mortem, halála után a Magyar Írószövetség is tagjai közé iktatta. 1993-ban megjelent első önálló kötete is: Szolnok önkormányzata és a városi művelődési központ adta ki húsz versét. 1995-ben itthon is napvilágot látott az ő verseit is tartalmazó Füveskert-antológia, majd 1997-ben verseinek legbővebb kiadása. Legutóbb testvére, Szathmáry Judit jelentette meg újra emléke előtt tisztelegve egy szép, kézbe illő formátumban összes verseit, Király György míves illusztrációival. Élete, pályafutása egyik megrázó mementója az újra és újra ránk szabaduló zsarnoki hatalom embert nyomorító, értékeket pusztító rombolásának.


Szathmáry György

In profundis (részlet)

El kell mondani végre hát,
Hogy mélybe hulltam, mint a csillag,
Mert Európa homlokát
Jobban szerettem én, nomád,
Mint azok, akik fényre nyíltak!