SZOLJON

— Hajnali három órakor keltem. Egy kedves család gyermekére vigyázok hajnalban, amíg anya és apa hazaérnek az éjszakai műszakból. Hét óra körül váltottak le, sietnem kellett, hogy két nénit be tudjak hozni a kórházba kivizsgálásra. Még vissza sem értem velük, amikor csörgött a telefonom: segítséget kértek, két idős embert kísérjek el egy előadásra. Majd szomszédjaim ebédjéért rohantam, délután pedig egy nagymamát vittem el az unokájához Pusztamonostorra. Sötét volt, amikor hazaértem. Ideje volt, vártak az állataim... — mesél előző napjáról Rozália.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Kikerekedett szemmel hallgatom, közben azon gondolkodom, honnan van ennyi energiája ennek a 62 esztendős hölgynek?
— Talán a Jóisten ajándéka ez. Pedig megpróbált ember vagyok ám! Öt hónapnyi némaság után döntöttem el, mindenkinek segíteni fogok, akinek szüksége van rá. Teljesen mindegy, milyen bőrszínű, milyen felekezetű és milyen korú — mondja meggyőződéssel.

Rozika talán csak szerénységből nem említi, hogy ő az állatok nagy barátja is. Ahogy hallottam, igazán érdekesen neveli malacait, talán azt is lehet mondani, idomítja őket. Rákérdezek.
— Így igaz. Mivel én tisztelem őket, ez visszafelé is működik. Ha azt mondom az anyakocámnak, hogy menjen jobbra, vagy legyen szíves kocogjon be az ólba, ő megteszi azt. Mert ezek az állatok nem buták ám! Persze, azt el kell viselniük, hogy sokszor csak este jut rájuk időm. Addig járom a települést, jövök-megyek szerte a megyében. Időm van, kedvem is rá, és eddig még energiám is akadt — teszi hozzá.

Én csak bólogatok, megállapítva, valóban annyi vitalitás szorult e csöpp nyugdíjas asszonyba, mint három emberbe együttvéve. Kezemben oklevelek sokasága, mind Rozika nevére kiállítva. Szavaló- és úszóverseny, táncvetélkedő, idősek ki mit tudja, zenei megméretés... Lapozgatom az elismeréseket, majd megkérdezem, létezik-e a sportnak vagy művészetnek olyan ága, mely hidegen hagyja.

— Nem igazán. Régebben pingpongbajnokságokon vettem részt, akkor megszerettem a sportot. Szinte mindegyiket. Azt tervezem, jövőre az ejtőernyőzést is kipróbálom, nem maradhat ki az életemből. Amíg ezek kipróbálására lehetőségem adódik, addig ott vagyok szurkolóként a lábtollversenyeken, meg résztvevőként a moderntánc-kupasorozaton. És ami a legfontosabb: sportot űzök a segítségnyújtásból. Nálam ez az első. Mert sokkal jobb adni, mint kapni.

Miközben a hölgy megoszt velem életéből egy-két „titkot”, azon jár az eszem, vajon miért csinálja ezt? Mi motiválja őt?
— Engem a pénz nem boldogít, az csak a boldogság ígérete. Az tesz megelégedetté, ha mosolyognak a körülöttem lévők. Tudja, milyen jó érzés volt, amikor idén Mikulásnak öltözhettem, és láttam a gyermekek örömtől sugárzó tekintetét? Nekem nem kellenek ajándékok, pénzt nem fogadok el senkitől, elég egy „köszönöm”. És a tudat, hogy akárhány fiatal megy el a házam előtt, mindenki hozza napi élményét: „csókolom, Rozika néni, tessék elképzelni, kaptam egy ötöst a suliban!”