SZOLJON

Erről a találkozásról a személyes visszaemlékezések épp olyan fontosak, mint a történészi munkák, mert egyre kevesebben élnek már közöttünk, akik még el tudnák mondani mi, hogyan történt akkor. Most olyan emlékeket szedtünk csokorba, melyeket megyénkben éltek meg a háborúban, vagy idevaló ember volt a szenvedő alanyuk.

A háborúban a Jászkunság sem maradt ki semmiből, amit a budapestiek Sztálin ármádiájától a saját bőrükön tapasztaltak. Sok akkori esemény előtt értetlenül áll az emberi értelem. Ilyen história például annak a Berény környéki erdei tanyán élő öreg házaspárnak a története, akiket elevenen nyúztak meg a katonák, holott már koruknál fogva a légynek sem ártottak. Nem is őrajtuk kell keresni az okot, hanem magán a háborún, meg azon a sajátos képződményen, amit Vörös Hadsereg néven ismert meg Európa. A háborúnál jobban semmi sem torzítja el az emberi lelket. A mocsokban, éhezésben, állandó rettegésben napról napra élő katonák, akiknek léte a kiismerhetetlen szerencsén túl attól is függ, hogy jobban, gyorsabban tudjanak gyilkolni másoknál, nagyon messze kerülnek a normális emberi lét határaitól. Ebbe pedig minden további nélkül belefért az olyan értelmetlen cselekedet, mint amit a két szerencsétlen öreg kínhalála jelentett.

Egy másik tanyában részeg katonák fegyverrel zavarták be a halálfélelemtől dermedt gazdát, a kemencébe, mert nem akart nekik nőt keríteni. Nem tudta, miért remegjen jobban, a maga életéért, vagy szerettei testi épségéért. A helyzetet végül a szomszédban lakó özvegyasszony közbelépése oldotta meg, évtizedekig néma titokként rejtegetve azt, ami akkor és ott történt. Hasonló esetek tucatjával voltak a megyében, nem sok település van, ahol ne emlékeznének baltával, vagy vasvillával családjuk védelmére kelő apák, fiútestvérek erőszakos halálára.

Gyakran a fiatalabb, nem egyszer még gyermeknek számító nőket összekent arccal, sötét ruhába öltöztetve öregasszonynak próbáltak álcázni — több-kevesebb sikerrel. Az asszonynép még télvíz idején is a határban, szárkúpokban, kazlakban húzta meg magát, több biztonságot remélve az elhagyott helyektől, mint amit a katonák dúlta falvak, városok jelentettek. Az oroszok nők utáni kutakodásában nem is a többnyire részeg katonacsürhe tettei voltak a legundorítóbbak, hanem a hozzájuk csapódott hazai söpredék segítő közreműködése. A hódító seregeket általában uszályként kísérte a helyi társadalom legaljából összeverődött, zsákmányra, erőszakra, rablásra áhítozó népség, ahogy ez nálunk is megtörtént. Sokszor ők vezették rá a katonákat a nők rejtekhelyeire, talán bosszúvágyból, vagy csupán az iránt a társadalom elleni gyűlöletből, melynek a peremén éltek.

Az oroszok erőszakosságainak híre messze megelőzte érkezésüket. Olyan félelmet keltett, ami már önmagában is okozhatott tragédiát. A Kunság egyik városában pincébe rejtőzött asszonyok nikotinnal próbáltak véget vetni életüknek, hogy ne kerüljenek a katonák kezére. A mozdulatlan testeket aztán a zűrzavarban hevenyészett deszkakoporsókban elásták a kertben, hogy nyugalmasabb időben majd megadják nekik a méltó végtisztességet. Később derült ki, hogy az egyik poklot cserélték fel a másikra, mert kihantolásukkor mindkét testen látszott, még élve kerültek a sírba. A kezük tele volt fenyőszilánkkal, ahogy magukhoz térve megpróbáltak a föld alól kijutni.

Az erőszak mellett a fosztogatás is bevett szokása volt Sztálin harcosainak. Háborúban a katonák könnyebben ráteszik kezüket arra, amire gusztusuk támad, de felszabadítóink különös tökélyre emelték ezt a népszokást. Eleve hozzá tartozott hagyományaikhoz, mert például a kozákok évszázados joga volt annyi hadizsákmányt magukkal vinni, ami a lovukra ráfért. Ezt aztán nagyobb mértékben gyakorolták a kocsikkal, teherautókkal felszerelt modern hadseregben. Sokszor siralmas ellátásuk mellett az is közrejátszott a zabrálásban, hogy mifelénk rengeteg náluk ismeretlen dolgot láttak, ezért a gyerek mohóságával nyúltak mindenért, ami megkapta a szemüket. Teljesen lényegtelen volt, hogy mérete miatt meddig tudták hurcolni a pillanatnyi szerzeményt, amint más érdekeset találtak, eldobták, vagy szétverték az éppen náluk lévő holmikat. Így lehetett látni lábon járó ágyneműt, vagy olyan harcost, akinek a hátára kötött öltözködő tükörben egy egész mögötte menetelő szakasz szemlélte vigyorogva az ábrázatát.

Persze ezek a testesebb zsákmányok nem soká húzták. E sorok például olyan szőnyeg társaságában születnek, amit szintén Ivánék lovasítottak meg hajdanán. Egy idő múlva már egy magyar fuvaros lovára terítve köszönt vissza eredeti gazdájának, tőle váltotta vissza némi élelemért, mint háborús menekültet. A zsebbe férő kisebb daraboknak már nagyobb jövője volt a nagy széles szovjet hazában. Soha akkora óraimport nem esett a Szovjetunió történetében, mint a második világháború alatt. A zabrálás akár családok időleges szétesését is okozhatta, mert az élelem, a tejet adó egyetlen tehén, meg az aprójószág elvitele miatt nem egyszer szét kellett osztani a gyerekeket a rokonság között, máshogy nem tudtak volna ételt adni nekik. De olyan orosz is akadt, aki maga szerzett élelmet kényszerű szállásadója népes családjának.

A rablás és az erőszakoskodás szokása bizonyos mértékig a világháború minden résztvevőjére jellemző volt, de nem egyformán. A Magyar Királyi Honvédségben például keményen büntették a civil lakosság elleni kilengéseket. Természetesen ettől függetlenül akadtak ilyenek, de nem olyan intézményesített formában, mint amire Sztálin hűséges híve és közeli barátja, Ilja Gregorijevics Ehrenburg szovjet író és költő biztatta a katonákat hírhedté vált „Gyilkolj!” című röplapján:

"Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények.... ... ölnöd kell.... és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett... ...ha csendes körülötted a front, és amíg várod, hogy ismét harcba indulj, ezalatt az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz...... öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át.... ....öld a németet, ez a nagyanyád kérése! öld a németet, ezért imádkozik az anyád! öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek!"

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ők pedig öltek, a harc szünetében is, a legváltozatosabb módon. Számukra többé-kevésbé német volt mindenki, aki szembejött velük. Ugyanakkor nem tartozott minden orosz katona ebbe a kategóriába. Sok családban őriznek még ma is róluk olyan katonafényképeket, aminek rég elporlott modellje tisztességével szolgált rá az emlékezetre, vagy mesélnek az unokáknak a tisztről, aki pisztollyal kergette ki a nőt kereső, zabráló csürhét a házból. Az sem volt ritka, hogy a belépő idegen katona mélyen meghajolva keresztet vetett a falon függő szentkép felé, s egész ottléte alatt tisztességesen viselte magát.

A Vörös Hadsereg elképzelhetetlenül sokarcú volt, vegyes emberanyagát a Kárpátoktól a Csendes Óceánig, az északi sarkkörtől a dél-ázsiai sivatagokig a legkülönfélébb kultúrájú népekből terelték össze és zúdították Európára. 

A harcok elültével sem köszöntött be megyénkben a nyugalom. Nagyon sokáig együtt kellett még élni a háborúval, és nem kevesen vannak, akik többé nem tudtak megszabadulni ennek emlékétől. Két, a megyeszékhelyen élő idős hölgy is közéjük tartozik. Egyikük 1945-ben, de már a harcok vége után látta utoljára az apját és a két fiútestvérét. A jászságban éltek akkor, s a három férfi valami okból bement a városba. Néhány évig még kaptak róluk hírt hazatérő táborlakóktól, hadifoglyoktól, de az itthon maradtaknak végül bele kellett nyugodnia abba, hogy idegen föld fedte el a testüket, és soha nem derült ki, hogy hol és mikor végezték be földi pályájukat. Balszerencséjükre egy hadifogoly-transzporttal akadtak össze, ami beszippantotta őket a halottak és megszökött szerencsések pótlására. Ezeket a cseréket az őrség minden formaság mellőzésével a lehető legegyszerűbben oldotta meg, akit éppen elkaptak, az máris ment kifelé.

A másik hölgy tizenhat évesen, ami a lányok életében normális esetben a tavasz közeledése, a bimbózó szerelem kora, sok száz más viruló fiatal nővel a donbászi szénbányák felé indult, hogy évekig robotoljon a föld alatt Sztálin Szovjetuniójában. Ott átélte mindazt a kínt és szenvedést, sebeket, fagyást, tetveket, az őrség zaklatását, amit csak lehetett, de még mindig szerencsésnek mondhatja magát. Ő évek múlva csonttá fogyottan, de hazakerült, szemben száz és száz sorstársnőjével, akit örökre elnyelt a tárna mélye, vagy az orosz föld. Sokuknak még a neve sem maradt fönt. A mai napig nem tudja, nem érti, hogy mi mérte rá ezt a sorsot, onnan kezdve, amikor egy hajnalon megverték az ablakukat, majd hamarosan menetoszlopban hajtották őket a legközelebbi vasútállomás felé. Az ő történetében is az a legszomorúbb, hogy mindezt nem is oroszok, hanem a kiszolgálójukká vedlett hazai segítőik tették vele, ők adták át végül mindnyájukat az orosz őrségnek. Életének felejthetetlen pillanata volt, amikor hosszú évek múltán egyszer belenézhetett egyikük szemébe.

Lassan elenyésznek ennek a zaklatott kornak az emlékei, de elfelejteni soha nem szabad őket. Néha még ők is hírt adnak magukról, amint a közelmúltban történt Szolnok közelében. Egy vasúti megálló mellett alapásáskor csontokat vetett felszínre a szerszám, nagy valószínűséggel egykori magyar hadifoglyokét. A menet közben meghaltakat ugyanis a kísérő őrség az állomásokon egyszerűen kidobálta a sínek mellé, a helybéliekre hagyva a végtisztességet. Ma is vannak, akik mentséget keresnek minderre, mondván: minek mentek oda, minek támadták meg a Szovjetuniót! Ez így önmagában sem igaz, de kifejtésére most nincs mód. Helyette befejezésül egy fogságban meghalt magyar katonaköltő, Gyóni Géza néhány sora legyen üzenet a számukra:

„…Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket…”
„…Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna…