SZOLJON

— Karcagtól nyolc kilométerre, az Üllőparton laktunk, nyolcvan voltunk testvérek. Óvodába karcagi nagyanyámtól jártam, a szomszéd gyerekekkel kistáskában hoztuk magunkkal az elemózsiát. Akkor nem volt meleg ebéd délben — kezdte ovis élményeit Imre bácsi, aki óvó nénijétől, Boros Katinkától tanult versekből is többet elmondott a gyerekeknek. A kicsik aztán arról faggatták, mivel világítottak, milyen játékaik voltak.

A petróleumlámpáról, amivel világítottak, többen nem is hallottak, s a dunyha, amivel takaróztak, szintén ismeretlen volt a többség előtt. Egy szőke kisfiú büszkén újságolta, az ő 85 éves nagymamájának van dunnája, és tényleg nagyon meleg van alatta. A kukoricacsutkából és -szárból készült ökörfogat vagy a lányok által készített csuhébaba mind újdonság volt az ovisoknak. S hogy mekkora kincs volt akkor egy lábbeli?

— Amint jött a jó idő, vettük le a cipőnket, és mezítláb futkostunk. Egy tavaszi napon szerettem volna mezítláb óvodába jönni, de nagyanyám nem engedte. A Bethlen Gábor utcában megálltunk egy padkás háznál, a cipőnket oda eldugtuk. Igen ám, csak mire délben mentünk haza, a cipő nem volt ott. Tudtam, ebből baj lesz, apámtól kaptam is a kispálcával hanyagságomért a fenekemre. Egy életre megtanultam: vigyázzak az értékeimre — mesélte Imre bácsi, majd a gyerekek meglepetten hallgatták, hogy nyaranta libapásztornak állt.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Szabó Lőrinc kért el apámtól: Te István, annyi gyerekből egyet adhatnál nekem nyárra egy öltözet ruháért — alkudott meg rólam apámmal a szomszéd. Az állatokat imádtam, azzal nem volt gond, hogy vigyáznom kellett a tehenekre, libákra, csak amikor megláttam a dűlőúton hazafelé gyalogoló testvéreimet, mindig úgy ríttam, hogy nem mehettem velük. Aztán eljött az ősz, megkaptam a fizetségem az új öltözet ruhát, amiben büszkén feszítettem az iskolában. Akkor már nem haragudtam apámra, hogy cselédnek adott.

A hat elemi elvégzése után Imre bácsi apjával gazdálkodott.
— A tanya melletti területünkhöz a Tarattyó úton béreltünk 75 hold földet. Szépen beletanultam a gazdálkodásba, és amikor 1941-ben elvittek katonának, nem gondoltam, hogy négy év múlva látom újra a karcagi földet. A kerékpáros zászlóaljhoz kerültem, aztán jött a kiképzés, a páncélos szakasznál lövész lettem.

Toldi harckocsin voltam, amikor Gorgyijevkánál harcba kerültünk. V alakban haladtunk, mi a bal szélen mentünk, csak azt láttuk, hogy középen sorra lövik ki a tankokat. Mi is kaptunk egy kisebb találatot, a tank teteje csak úgy csörgött, csattogott a  kézigránátoktól.

Az Ipolyszögbe szorítottak be, itt ért bennünket az orosz hadsereg. Márianosztrán estem fogságba 1943 karácsonya után, onnan gyalogoltattak le bennünket Jászberényig. Hónapok múlva keveredtem haza legyengülve. Azt a küzdelmet, a halálfélelmet, az éhezést a mai napig nem tudtam elfelejteni — állította Imre bácsi, aki a téeszben töltött időkről is mesélt még a gyerekeknek.

Sohasem tétlenkedett élete során

Mátyus Imre február 21-én lesz 93 éves. Soha nem tétlenkedett, gazdálkodott és kőművessegéd volt. Közel negyven sor kertföldet és 1300 tő szőlőt gondozott évtizedekig. Ma már csak az udvarán tevékenykedik, tavasszal virágait sokan megcsodálják. Naponta jár ma is tejért, minden délben főz, s ha valamire szüksége van, szomszédja, H. Tóth János meghozza neki. Szeret rejtvényt fejteni és tévét nézni. Soha nem tervez előre, mindig elfogadja azt, amit a sors kimért rá.