SZOLJON

— Huszonöt éves évfordulót ünnepeltetek. Az elmúlt negyedszázadnak mik számotokra a legfontosabb tapasztalatai, mérföldkövei?
 — A huszonöt év elég hosszú volt arra, hogy nagyon sok munkával teljen és eredményeket hozzon. Ilyen eredmények a sorra megszületett lemezek, hiszen mindig egy lemez, maga a zene, a versek határozzák meg a zenekart. A CD-k pedig egyre-másra lettek arany- és platinalemezek. Melléjük számos díj is társult. Ami pedig a legfontosabb, a közönség szeretete, ami abban is megnyilvánul, hogy bármerre megyünk, mindenütt telt ház fogad bennünket. Ennél többet szerintem egy zenekar nemigen kívánhat magának.

— Több generációnak, gyerekeknek és felnőtteknek is adtok műsort. Könnyű úgymond átállni a két közönség közötti eltérő „gondolkodásmódra”?

— Valóban, teljesen más a gyerekeknek és a felnőtteknek játszott műsorunk. Ám ugyanazokkal a gondolatokkal kell eléjük kiállni a színpadra. Gyerekműsorokat is immár huszon-egynéhány éve adunk, és nagyon jó visszahallani azt, hogy akik akkor gyerekek voltak, ma már a saját gyermekeiket hozzák magukkal a gyerekkoncertekre. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy gyerekeknek is játsszunk, mert a választási lehetőséget meg kell nekik adni azért, hogy ne csak a médiából érkező mindenféle hatás, „üzenet” érjen el hozzájuk, hanem a saját kultúránk is. Mert csak úgy tudjuk el- és befogadni mások kultúráját, ha a magunkét is ismerjük és szeretjük. Itt élünk, a Kárpát-medencében, csodálatos népzenei és néphagyományaink vannak, amelyekkel meg kell ismerkedni.

— Honnan ered a vonzódásotok a magyar néphagyományok, népzenék, regék iránt?  
— Egyszerűen azért, mert itt élünk, ide kötődünk. Kezdetben autentikus népzenével foglalkoztunk, és akkor jöttünk rá, hogy micsoda nagy kincstár van előttünk. Természetesnek tartom, hogy ebből táplálkozik az ember elsősorban. Az a legkézenfekvőbb, hogy a saját kultúrájából kapja az inspirációkat. Így volt ezzel Bartók és Kodály is, de éppenséggel Bach vagy Vivaldi is — mindenki a saját kultúráját játszotta.
— Nagyon szuggesztív, erőteljes az előadásmódotok a színpadon. Hogy érzitek, a közönség könnyen befogadja, megérti dalaitok mondanivalóját, a dalok közvetítette érzéseket?
— Mindenképpen. Ha nem tudnák befogadni, akkor valószínűleg nem lennének ránk kíváncsiak. Azok, akik eljönnek a koncertjeinkre, úgymond egy követ fújnak velünk, tehát azt értik alatta, amit mi is szeretnénk hogy értsenek, tudnak azonosulni azzal, amit játszunk. Ezért is szeretik ezt a zenét.

— Ha a testvéreddel, Tamással együtt írtok dalt, akkor az hogyan születik meg, mi a dalszerzés menete?
— Nincsenek igazából receptek. Vagy adott egy vers, és akkor ahhoz íródik a zene, vagy fordítva. Előre kigondolt koncepció sincs egy-egy lemezhez, mindig azok a hangulatok kerülnek fel rájuk, ami éppen aktuális. Megemlíteném azt is, hogy sohasem rivalizálunk Tamással azért, hogy kinek milyen megosztásban kerüljenek fel a számai egy CD-re. Mindenki a saját gondolatait hozza, és amelyikről úgy érezzük, hogy jó, azt használjuk.

— Nemrég jelent meg új szólóalbumod, melyen a Toldit zenésítetted meg. Miért erre az Arany János-műre esett a választásod?
— A győri Forrás Színház kért meg, hogy írjak zenét a Toldihoz, mert színpadra állítanák. Írtam is néhány dalt, ám annyira belemélyedtem a munkába, hogy végül továbbvittem egy lemez erejéig. A Toldi egyébként fantasztikus mű, csodálatosan megírta Arany János. Nagyon szép, humoros és frappáns, tele van fordulatokkal, rendkívül sok benne mai szóhasználattal élve az akció, a mozgás. Érdemes vele foglalkozni.
— Március 15-ére nagyobb szabású műsorral, koncertsorozattal készültök. Mit kell erről tudni?

— Március 15-e maga a forradalom, amiről nem lehet eleget beszélni. El kell mondani, hogy vannak és voltak emberek, akik kiálltak azért, hogy az identitásunk megmaradjon. Ez nagyon fontos üzenet manapság is. Ahogy mindig, most is kellenek Petőfik, Kossuthok, Széchenyik, akik kiállnak a nemes célokért. Három ünnepi koncertet adunk ebből az alkalomból Szerelmes szabadság címmel, Győrött, Budapesten és Debrecenben. Szolnokon is elég sűrűn megfordulunk, évente legalább egyszer, és mindig nagyon jó a közönségünk. Legközelebb április 15-én megyünk oda koncertezni.

— Nem túl jó manapság, legalábbis a nagypolitika szintjén a magyar—szlovák viszony. Felvidéki magyarokként miként élitek meg mindezt?
— Nincs jó hatással senkire sem a nyelvtörvény. Ha korlátokat szabnak és korlátok közé akarnak beszorítani, azt nagyon nem szereti senki. Márpedig úgy érezzük, hogy bizony ez így van. Mindenképpen megalázó, hogyha az anyanyelvünket akarják úgymond kordában tartani, és meghatározzák, hogyan, mikor és milyen módon beszéljünk. Nevetséges is, hogy ilyen törvényeket hoznak, mert nem ezzel kellene igazából foglalkozni. Gusztustalan az egész szerintem.

Egy kis Ghymes-történelem

A Ghymes együttes Szarka Gyula vezetésével olyan szlovákiai magyar zenészekből alakult a Nyitrai Pedagógia Főiskolán 1983-ban, akik előtte rockot, komolyzenét, régi zenét játszottak. Első táncházaikat és népzenei koncertjeiket a Nyitra melletti Gímes (régi írással Ghymes) községben rendezett ifjúsági táborban tartották, innen ered a Ghymes név, amit 1984-ben vett fel a zenekar. A „Ghymes-zene” magyar, valamint közép- és kelet-európai népzenei gyökereken táplálkozik. Ars poeticája a muzsika egyetemessége. Zenéjük azt keresi, hogy miben hasonlítanak az emberek egymáshoz, s nem azt, hogy miben különböznek. Ezt a hasonlóságot mindig meg is találták, valahányszor megszólaltak, példa erre a hasonlóan meleg és szeretetteljes fogadtatás a teljesen különböző kultúrájú és életvitelű emberek részéről (például Japán, Irak, Jordánia, Finnország, USA, Kanada). A zenekar vallja, hogy az abban a pillanatban megszólaló ÉLŐ muzsika energiája, varázsa a feltétele és záloga sikereinek. (Forrás: www.ghymes.hu)

Olvassa el lemezajánlónkat:
Ghymes: A 25 év — Aréna