SZOLJON

Délután négy volt, s mínusz 5 fokot mutatott Szolnok belvárosában a nagy, digitális kijelző. A humánszolgáltató utcai szociális munkásainak szolgálati kisautója dugig volt tömve élelmiszerrel, melegteás műanyag flakonokkal és hálózsákokkal. Az utcai segítők csütörtök estére, amellett, hogy a szokott „élelmiszerjáratukat” teljesítve végigjárják az ismert hajléktalan-búvóhelyeket, még egy pluszfeladatot is kaptak: rábeszélni a különféle kunyhókban, fóliából eszkábált sátrakban, esetleg csak egy híd alatt lakókat, hogy a következő éjszakákon húzódjanak be legalább az ideiglenesen berendezett krízisférőhelyekre. Akik viszont hajthatatlannak mutatkoztak, azok hálózsákot kaptak, segítségként.

— Összeállítottunk egy listát a különösen veszélyeztetett hajléktalanokból — mondta a „szocmunkások” vezetője, Varga Dudás Ágnes, miközben a vasútállomás felé kanyarodik a szolgálati autóval. — Hatvan név szerepel rajta, ebből a listából dolgozunk ma este.

Az állomás parkolójában gyorsan összeszaladt a lista több mint harminc szereplője. Kenyér, konzerv, tea mindenkinek, egy-két jó szó, és néhány ügyes-bajos aktualitás megbeszélése is belefért a találkozásba. Ez a társaság kevéssé problematikus. Mindegyikük fűtött helyre tud éjjelente húzódni: egy részük „vonatozik”, menetrend szerint közlekedő éjszakai szerelvényen alszik, mások az állomás várótermébe húzódnak be, s olyanok is akadnak, akik a krízisszállót választják.

A „teajárat” következő állomása a Tiszaliget. A főiskola mögötti kiserdő egyik sátrát B. Laci lakja. Gyertyafénynél, rádiót hallgatva, fekve, fülig betakarózva múlatta az időt. Miközben a bejárat parányi nyílásán egyenként elszedegette a neki hozott kenyeret, konzervet, teát, makacs egyértelműséggel bizonygatta: ő bizony itt marad, nem megy „a humánhoz” aludni.

— Ha mínusz huszonegyet kibírtam híd alatt, akkor ebben a sátorban hogyne bírnék annál kevesebbet... — nyugtatta meg az érte aggódó szociális munkásokat.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Szomszédja, P. Laci még nem volt otthon. Az ő „háza” sokkal nyitottabb, huzatosabb: kész megfagyás — szörnyedtek el a szocmunkások a látványtól. Ez a Laci is azok közé sorolódik, akik makacsul ragaszkodnak a saját fekhelyükhöz. A szabadságukhoz... Ide még visszajövünk — egyezett meg gyorsan Varga Dudás Ágnes a kollégájával, Mihalics Lászlóval.

A Zagyva-ártér kiserdejében is áll egy fóliasátor: szűkre vett bejáratán H. János köszön ki ránk. Még csak néhány hónapja van az utcán. Cibakházán, egy ismert helyi bűnöző család elvette a házát, kiforgatta mindenéből, így a szabad ég alá szorult. Az ellátmányt köszönte szépen, de ő is határozott volt: ő bizony nem mozdul innen éjszakára.

A másik hajléktalansegítő, Mihalics Laci, még az ártéren, a közeli közúti híd felé vette az irányt, a lábszárig érő hóban. Marit és Gyulát kerestük a híd alatt, akik azonban még nem értek haza a nappali bolyongásból.

„Ágyuk” széttúrva, vetetlenül éktelenkedett, azonmód, ahogyan reggel felkeltek belőle. Később az utcán összefutottunk velük. „Hazafelé” imbolyogtak, láthatóan ittasan. A kérés hallatán csak a fejüket rázták: bizony ők sem mennek be aludni a felkínált szálláshelyre.

Este hétkor már mínusz 9 fokot mutatott a városi kijelző. Hajnalra ebből még akár 15 is lehet! — kommentálták a hajléktalansegítők. Varga Dudás Ágnes összegezte a körút eredményét: összesen talán kilencen-tízen lesznek, akik nem hajlandók behúzódni a felkínált meleg szállásra. Akikre ügyelni, figyelni kell a következő napokban...

Egy, csak egy legény maradt éjszakára a szabadban

A farkasordító hideg és a hajléktalansegítők szava a hét végére már megtette a magáét. A korábban még oly határozott kintalvók is beadták a derekukat, és melegre vonultak aludni. Egyetlen kivétellel! A Zagyva-ártér „lakója”, János végképp megmakacsolta magát. A kétszer három méteres, fóliákkal takart, derékmagasságú kunyhóba csak bebújni és legfeljebb feltérdelni lehet, felállni nem.

— Nem megyek... — ismételgette makacsul szombaton reggel, miközben a hajléktalansegítők jobb belátásra igyekeztek bírni. — Akkor inkább Cibakra megyek, a sógoromhoz. Nem kell jegyre való sem, elmegyek én gyalog is.

Szerencsére sikerült Jánost lebeszélni arról, hogy nekiinduljon a nagy útnak a kis kerekes kocsijával, így viszont folyamatosan látogatják a hajléktalansegítők, amíg csak tart a hideg idő.