SZOLJON

E kritikára általában akkor került sor, amikor a zsurnaliszta valami galibát okozott a tollával, s magát az eljárást párbajnak hívták. Azért ebben a műfajban is akadt meglepetés, például az ország egyik legnagyobb párbajhősét, egy huszár ezredest olyan fiatal újságíró puffantotta le, aki előtte húsz fillért sem adott volna a saját életéért.

Ha minden igaz, Szolnoknak is volt egy ilyen botcsinálta párbajhőse, számos kardvágással és golyónyommal büszkélkedő újságírója, mégpedig Szabó Barna. A nevezetes úr 1892 májusában született egy kocsmával és bolttal egybeépült házikóban, de világra jöttének pontos napját valójában nem tudjuk. Azon úgy összeveszett a felekezetileg illetékes egyházi személyiség, a szécsényi rabbi a pusztakutasi bábával, hogy sosem jutottak dűlőre egymással, s a kérdés függőben maradt. A vita tárgya, a Szolnokon számos tanárát kétségbeesésbe kergető fiatalember a helyi gimnázium elvégzése után Pestre ment jogot hallgatni, s már elsőéves korában eljegyezte magát az újságírással. Megpecsételve ezzel a saját és számos sajtótermék sorsát is, ugyanis jó pár olyan lap csődbe ment az idők során, ahol feltűnt valamilyen minőségben.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Először fizetés nélküli munkatársként írogatott, amihez hasonló ma is létezik, csak honorárium a neve, majd a fővárosi „Nap” című lap Szolnok megyei tudósítójaként és a „Tiszavidéki Újság” belső munkatársaként folytatta pályáját. Ezzel együtt segédszerkesztője, idővel felelős szerkesztője lett az 1911-13. között megjelenő „Újság” című kormánypárti lapnak, ezt követően a Sípos Orbán által szerkesztett ellenzéki „Független Lap”-nál lett helyettes szerkesztő az első világháború kitöréséig. Ez idő alatt szerezhette be párbajemlékeit is, majd az első világháború harcterein folytatta váltakozó sikerrel a vagdalkozást. Úgy ment ki a frontra a szolnoki ’68-asok tisztjelöltjeként, hogy csak hat év múlva keveredett haza mezítláb a szibériai orosz fogságból az Uralon, Vlagyivosztokon, a Góbi sivatagon, Japánon, Kínán, Ceylonon és Egyiptomon át. Közben volt utcaseprő, villanyszerelő, színházigazgató, persze újságíró, hogy kellő élményanyag birtokában léphessen itthon szolnoki tudósítóként az „Est” lapok szolgálatába. Mellette 1926-tól a meginduló „Szolnoki Újság” munkatársa, majd főmunkatársa lett, amíg hivatását gyakorolhatta. Elindította és szerkesztette a „Zene és Mozi Élet”, majd a „Szolnoki Színházi Újság” című időszaki lapokat, felelős szerkesztőként 1936 márciusában útjára bocsátotta sajátos hangvételű folyóiratát „Írások” címmel. Szerencsénkre időnként a könyvírásnak is szentelte magát, megőrizve ezzel számunkra városunk történetének számos, egyébként a feledésbe merülő emlékét is. Újságíróként elkötelezett harcosa volt a Szolnok ügyének, többek között tizennégy fővárosi lap munkatársaként küzdött magányos harcosként a város becsületéért, amikor országszerte a panamák lápvilágaként emlegették a megyeszékhelyet. Ahogy saját maga írta: „Én szeretem Szolnokot egy szerelmes diák egetvívó rajongásával és amikor azt láttam, hogy bajban van a jóhírneve, kiállottam érte a placcra.”
1944 nyaráig őrizte a mesevárost, amikor 52 évesen örökre elindult azon az úton, ahonnan nem volt számára visszatérés.

Könyvek Szolnokról és a világról, Szabó Barna tollából

A kezdetet az 1925. március idusára kiadott „Napló” c. könyve jelenti. Ebben a tarka tartalmú kötetben várostörténet, városházi furcsaságok felvillantásától hadifogoly emlékek novellisztikus feldolgozásáig sok minden megtalálható. Ezt 13 év múlva követte az „Elevenek és holtak” című munkája, végül 1941-ben láttak napvilágot a „Meseváros” című és az „Ismeretlen Szolnok” című könyvei.