SZOLJON

Ugyan méregettem a meteorológiai előrejelzéseket, de annál, miszerint péntektől a térségünkben is komorabb arcát mutatja a tél, én többet nem láttam bennük. Hiszen a tél derekán vagyunk, s ezen évszakra a fogcsikorgató hideg és a méretes hó is jellemző...

Nos tehát, hadiállapotot hirdetett minden hivatal és hatóság, katasztrófavédelem és rendvédelem: „zárkózzunk, bújjunk, huhukoljunk, de ezeket is rétegesen!”. Az országra szóló megelőző intézkedésekre balgán legyintettem: „Voltam én katona, tudom én, mi a hideg, s mi a hó! Még ha nem is a Donnál vívtam meg hősies csatáimat tél tábornok ellen, de a ’80-as évek közepén nekem is rendre csonttá fagyott a viseletes katonaviseletem a nyakig behavazott őrtoronyban”.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Most hét végétől aztán mégiscsak képemre fagyott a rendkívüli helyzetkép. De nem azért, mert megmerevedve dideregtem, vagy belefulladtam volna a takaros hótakaróba! Nem! Még jól is esett elvárosiasodott testemnek a lapátolás. Hótakarítás után fűtött szobában kimelegedve lapozgattam az internetet: elzárt kistelepülések, kitelepített lakók, fűtés nélkül maradt tanyák, házak, lakások, árokba csúszott járművek, fagyott és füstmérgezett testek...

A helyzet valóban rendkívüli. A figyelmeztető híradások szólhatnak ugyan az átlagállampolgárnak is, miszerint zárkózzon, bújjon, huhukoljon... Ám inkább szól az értő füleknek, s érző lelkeknek: legyen az emberiségben csöppnyi emberség! Azaz, ilyen tájt még inkább segítsük, óvjuk környezetünk legelesettebb „fagyos szentjeit”...