SZOLJON

Akik látták a balesetet, szemtanúi voltak a tűzoltók munkájának, amint kivágják a roncsba szorult sofőrt, majd a mentők erőfeszítésének, hogy szállítható állapotba hozzák a sérültet, soha nem felejtik el azt a napot. A jászapáti Illés Anita azon a csütörtöki napon, 2008. augusztus 7-én, a 31-es út jászdózsai leágazásának közelében, kék Suzukijával frontálisan ütközött egy üzemanyagot szállító tartálykocsival. Valaki nagyon vigyázott a 28 éves lányra, az ilyen karambolt ugyanis „nem szokás” túlélni.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Éppen indultam volna az irodába, mikor kaptam egy telefont, hogy súlyos baleset történt a jákóhalmi úton — emlékezett vissza a szörnyű napra jászberényi kollégánk, Banka Csaba. — Azonnal hívtam Anitát, mondván, ő arról jön a szerkesztőségbe, nézzen utána, mi történt.

Többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült elérnem. Miután megtudtam a tűzoltóktól, hogy milyen autó ütközött, azonnal rossz érzés kerített hatalmába. Bementem a kórházba, ahol kiderült, percekkel korábban értek be a mentők a sérülttel, akinél semmiféle iratot nem találtak. Az azonosításhoz a segítségemet kérték az orvosok. Azóta is lelkiismeretfurdalásom van, hiszen először nem ismertem fel saját kolléganőmet az összetört sofőrben — mondta Csaba.

Anita annak rendje és módja szerint indult munkába aznap. Nyolc óra körül még lebonyolított egy telefont, majd autóba ült.
— Csütörtökönként néha Anitával jártam Jászberénybe — tudtuk meg Mihályi Mónikától. — Eredetileg most is vele mentem volna, ám szerdán este kiderült, hogy nyolcra már bent kell lennem. Reggel hívtam, hogy ne várjon rám, én már az irodában vagyok. Mikor hazafelé jöttem, tudtam meg, hogy baleset történt a 31-es úton, s elterelik a forgalmat. Csak Jászapátin értesültem róla, hogy a barátnőm vezette a teljesen összegyűrt Suzukit. Még most is kiráz a hideg a gondolattól, csak a vakszerencsének köszönhetem, hogy nem voltam én is az autóban.

Kolléganőnk semmire nem emlékszik arról a napról, így csupán mások elmondásából tudjuk többé-kevésbé rekonstruálni, mi is történt valójában. Nyár volt, már reggel is rekkenő volt a meleg. Anita reggel felkelt, indulás előtt összeszedte előző napi jegyzeteit — Mága Zoltánnal készített interjút, mely aztán soha nem készült el —, még megállt tankolni a benzinkúton, s irány Jászberény. Gondolatban talán már fogalmazta cikkét, mikor a jászdózsai elágazás előtt nem sokkal áttért a menetirány szerinti bal oldalba és autója bal oldalával frontálisan ütközött egy 18 kerekű monstrummal.

— Súlyos, életveszélyes állapotban hozták be a mentők — felelte érdeklődésünkre dr. Gilicze Tamás, a jászberényi Erzsébet Kórház traumatológiai osztályának vezető főorvosa, Anita kezelőorvosa. — Valamennyi(!) végtagja sérült, emellett koponyasérülést, agyrázkódást, fedett hasi sérülést, sorozat bordatörést, tüdőzúzódást szenvedett. Az osztály egész napi műtéti rendjét felborította, hiszen kora délelőttől estig vele foglalkozott az az orvosi team, mely az életmentő műtéteket végezte. Felállítottunk egyfajta prioritást a sérülések súlyossága szerint, s mint a legódarabkákat, úgy raktuk össze a csontokat a nyílt, szilánkos törések helyén. Bár még az amputáció szükségessége is felmerült, de végül sikerült megmentenünk a leginkább sérült jobb alsó végtagját is.

Ennek ellenére hosszú heteknek kellett eltelni, mire fellélegezhettünk: most már túléli a szörnyűséget. Szerencsére központi idegrendszere nem sérült, a lázat leküzdötte szervezete, nem kapott fertőzést a sorozatműtétek után és ami roppant fontos, hihetetlen élni akarás dolgozott benne. Ez utóbbi egy olyan döntő feltétel a gyógyulás útján, melyben az orvos nem tud segíteni, ez csak a betegen múlik. Mindezekre szükség volt, hogy két és fél évvel a baleset után ma már tulajdonképpen gyógyultnak tekinthetjük Anitát.

Az elmúlt bő két évben harminc műtétre volt szükség, hogy Illés Anita ma már ismét teljes életet élhessen. Szülei, rokonai, mi, barátai hosszú időn keresztül, mikor kómás állapotban, élet-halál között lebegett, csak reménykedhettünk benne, erős szervezete kibírja a megpróbáltatásokat.

— Hittem is, meg nem is, mikor korábban arról hallottam, hogy a lét, nem lét között „félúton” lebegő személy mit lát, mit hall, milyen emlékképei maradtak meg a „földön kívüli” állapotból — mesélte már otthonában Anita. — Hihetetlennek tűnhet, de egy általam ismeretlen hangra mind a mai napig tisztám emlékszem. „Csak akarnod kell és fel fogsz állni! Csak akarnod kell és fel fogsz épülni!”, szólt hozzám rendszeresen, s ekkor időnként láttam magam, amint a kórházi ágyam körül teszek néhány lépést. Szerencsére magáról a balesetről semmilyen emlékem nincs, 2008. augusztus 7-e teljes egészében kitörlődött az emlékezetemből, csak annyi maradt meg belőle, mint egy rossz álom. Lelkileg rendben vagyok, fizikálisan pedig egyre erősebb leszek. Újra kellett tanulnom járni, s ma már rövidebb távokat mankó nélkül is megteszek. Egy mankót a biztonság kedvéért azért még viszek magammal. Örökké hálás vagyok azoknak a tűzoltóknak, mentősöknek, akik kiszedtek a roncsból, dr. Gilicze Tamás és dr. Ócsai Antal főorvos uraknak, valamint csapataiknak, akik megmentették az életemet és természetesen szüleimnek, barátaimnak, akik tartották bennem a lelket a legnehezebb pillanatokban is.

Illés Anita két éve, azon az ominózus napon újjászületett. Hihetetlen akaraterejének, orvosai bravúros műtéteinek köszönhetően túlélte az iszonyatos balesetet. Ma már ismét vezet, mi több, néhány hete dolgozik is.
Isten hozott újra a fedélzeten Anita!