SZOLJON

A szolnoki levéltár DVD-re vitt, kézzel rajzolt térképei között számos „csemege” is akad a szakemberek és kutatók számára. Közülük néhányat Cseh Géza levéltáros „teregetett szét” a kedvünkért, egy kutatótermi asztalon.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Nemcsak a levéltárosok tanulmányozgatják ám ezeket, hanem más szakmák gyakorlói is — magyarázta. — Például a régészek és a nyelvészek is. A régi helynevek, azok változásai ugyanis segítenek a nyelv változásainak megértésében. Itt van például ez — bökött rá találomra a Nagykunság területén látható egyik feliratra. — Jajhalom. Alig néhány évtizeddel a törökök kiűzése után rajzolták a térképet, így nem nehéz kikövetkeztetni: valószínűleg a török világ keserveinek nyomát őrzi ez a helynév. De a régészek számára is jó támpontokat jelentenek a térképek, mert megismerhető belőlük egy-egy vidék településhálózata, vízrajza, és pontos következtetések vonhatók le a sikerrel kecsegtető ásatási helyszínekre is.

A gyűjtemény legrégibb eredeti darabja 1730-ból való, rajta Jászfelsőszentgyörgy és környéke, egy elpusztult templom rajzolatával. A legszebb, legdíszesebb pedig talán az az 1782-es keltezésű térkép, amely a Jászkun Kerület széttagolt területét ábrázolja. A kerülethez tartozó foltok a mai Jászság északi határától egészen Szeged-Dorozsmáig szabdalják a Tiszántúl és a Duna-Tisza köze területét. Szolnok például az úgynevezett Heves és Külső Szolnok vármegyéhez tartozott abban az időben, de Újszász és Zagyvarékas térsége már Pest megyéhez.
A régi térképekkel büszkélkedő Cseh Géza néhány éve Bécsben, a Német Lovagrend levéltárában kutathatott, egy ösztöndíj révén. Munkája során egy igazi különlegességre is rálelt — a Jászkunság jelenleg ismert legrégibb térképére, 1720-ból —, amit másolatban sikerült hazahoznia. A Német Lovagrendé volt akkoriban ez a vidék, az pedig, jó gazdaként, feltérképeztette birtokát. Más kérdés, hogy a térkép rendkívül pontatlan és esetleges.

— A régebbi térképek díszesebbek, cirkalmasabbak, az újabbak viszont célszerűbbek és pontosabbak — kommentálta az asztalon fekvő emlékeket a levéltáros, miközben közel hajolva gyönyörködött a közel háromszáz éves, cirkalmas betűkben, a napkorongdíszítésben és a napsugarakba rejtett égtájjelzésekben, a gondosan megrajzolt, korabeli földmérő eszközökben és a göndör fürtű angyalkákban. — Hát nem szépek...? — kérdezte, választ sem várva.