SZOLJON

Akik látták 2008. július 14-én, a Hajdúszoboszló határában történt balesetet, a traktorral való ütközéstől rommá tört személyautót, egy lyukas tízfillérest sem adtak volna azért, hogy bárkit is élve szednek ki a tűzoltók a roncsból.
— Óriási szerencsém volt, hiszen a baleset miatt feltorlódott kocsisorban volt egy mentő is, melynek személyzete azonnal a segítségemre sietett, s elállította a vérzést, szállítható állapotba hozott, míg a helikopter kiért a helyszínre — elevenítette fel a történteket a még mindig csak 24 éves Magna Gergő. — A debreceni kórházban kilenc és fél órás műtéttel raktak össze.

Három hétig feküdtem kómában, kezdetben nem sok esélyt adtak rá, hogy túlélem az ütközést. A harmadik nyakcsigolya eltörött, három idegszál elszakadt, bal karom és lábam több helyen szilánkosan eltörött, a fülem leszakadt, a lépemet ki kellett venni, súlyos tüdőzúzódást és agyrázkódást szenvedtem. Azóta több műtéten is átestem Debrecenben és Szegeden, a testem úgy néz ki mint egy puzzle játék, de élek. Sőt, húsz hónappal a történtek után már lejárok a dojóba, erősítek, és a magam módján megpróbálom segíteni a karatékák felkészülését.
A baleset napján úgy eltűnt a rokonok, barátok szeme elől, hogy még a rendőrséggel is kerestették.
— Érdekes történet a miénk — vette át a szót Gergő menyasszonya, Enikő. — Én derecskei vagyok, Szolnokra jártam főiskolára, itt ismerkedtünk meg a megyeszékhelyen. Alig két hete költöztünk össze, mikor megtörtént a baleset. Éppen nyaralni indultunk volna, én egy nappal hamarabb hazautaztam anyuékhoz. Megegyeztünk, hogy 14-én délelőtt jön értem Gergő. Mikor még délben sem érkezett meg, hívtam telefonon, de nem vette fel senki a mobilt. Miután sem a barátaink, sem a szülei nem tudtak róla semmit, lóhalálában hazajöttem Szolnokra. Mivel a lakásban sem találtuk, kétségbeesésünkben délután a rendőrségen jeleztük eltűnését. Kora este tudtuk meg, hogy 10 óra körül balesetet szenvedett és a debreceni kórházba szállították. Senkinek nem kívánom azt az érzést, mikor odaérkezésünket követően közölték velünk az orvosok, hogy még mindig küzdenek az életéért.
A tapasztalatok azt mutatják, a balesetet szenvedett élsportolókban az átlagosnál is nagyobb az élni akarás. Talán elég, ha csak a századik magyar olimpiai bajnoki aranyérmet nyert Hegedűs Csaba esetét hozzuk fel példaként: a birkózónak szinte egyetlen épp csontja sem maradt autóbalesetét követően, mégis életben maradt, mi több néhány évvel később még a szőnyegre is visszatért.
Nem volt ezzel másként Magna Gergő sem. Orvosai előzetesen azt jósolták, hogy minimum egy év kell a lábra álláshoz, ha egyáltalában túléli a baleset. Ehhez képest négy hónappal a karambol után már felállt. Bal kezét nagyon féltették a szakemberek, de még ha most fel is van kötve, ha kevés is az „érzés” benne, azért már tudja mozgatni. Nyolcvan százalékos rokkantnak nyilvánították, ám akaraterejének köszönhetően egyre jobb erőben érzi magát.
— Tavaly nyár óta rendszeres vendég vagyok a Lázár Tibor vezette Szolnoki Bajnokok dojojában, illetve az abonyi Power KKK edzőtermében. Jobb kézzel és lábbal mindent megcsinálok, ütök, rúgok, zsákolok, a bal lábamat viszont egyelőre csak erősítem, a levegőbe imitálom a mozdulatokat. A bajban tudja meg az ember, ki az igazi barát. Egykori karatés társaim azért nem felejtkeztek el rólam, ők visszavárnak. A szívem majd megszakadt, mikor csak civilként lehettem jelen az októberi, budapesti világbajnokságon, hiszen az eredményeim alapján tatamira léphettem volna. Két álmom volt versenyzőként: Eb-aranyat nyerni és elindulni a világkupán. Európa-bajnok lettem, kiharcoltam a jogot a vk-n való indulásra, ám az élet közbe szólt, nem élvezhettem a sikert.