SZOLJON

Miután a Fideszben Lázár János még inkább Orbán Viktor „hangja”, mint a kormánypárt „mezei” politikusai, így fokozott érdeklődéssel és izgalommal olvastam el azt az interjút, amit a frakcióvezető az egyik országos lapnak adott, és amelyben tényleg különös dolgokat mondott. No, nem feltétlenül  az általa irányított Hódmezővásárhely 23 milliárdos (!) adósságával és az Erste Banknak adott ultimátumával kapcsolatos magyarázkodására avagy a Hoffmann Rózséák által kiagyalt felsőoktatási keretszámok kritizálására gondolok – noha elég meglepő kijelentés, miszerint „nem biztos, hogy az oktatási államtitkárság jól mérte fel a magyar valóságot” –, sőt, még csak nem is azon bejelentéseire, hogy a hátralévő kétharmados törvényekről ötpárti tárgyalást kezdeményeznek, illetve, hogy Magyarországon most a konszolidáció időszaka következik, mint inkább azokra a megjegyzésekre, amelyek Németországra és a felhőtlennek nem nevezhető német-magyar viszonyra vonatkoztak. Lázár ugyanis nemcsak azt állapította meg, hogy  „az európai viszonyok átalakulóban vannak”, de azt is, hogy „a németek szava sokkal több annál, mint egy szavazat; az Európai Bizottságban, az Európai Tanácsban Németország szavazatára mindenki odafigyel”, s hogy „Magyarország új szövetséget szeretne kötni Németországgal (...), amely aggódó barátja hazánknak, első befektetője az országnak és akié Európa jövője. El kell oszlatnunk a demokratikus félelmeket és kételyeket német barátainkban, és meg kell nyernünk őket Magyarország újjáépítésének”. Minderre aztán a berlini magyar nagykövetségen tartott előadásában még rá is erősített, közölve, Magyarország a jövőben sokkalta többet konzultál majd az európai partnereivel, amely törekvés jegyében Orbán Viktor pár héten belül Németországba látogat.

Nos, kérem szépen, mindenekelőtt hadd gratuláljak az Orbán-kabinetnek ahhoz a felfedezéshez, miszerint Németország azon nagyhatalmak közé tartozik, amelyek szavára jószerivel az egész világ odafigyel, merthogy e tény megállapításához valóban hatalmas bölcsesség, komoly éleslátás és mérhetetlen politikusi rátermettség szükségeltetik. No, de tegyük félre az iróniát, helyette foglalkozzunk Orbánék azon tervével, amely normalizálni  igyekszik az ez idő tájt nem épp felhőtlen német-magyar viszonyt. Mindez szerintem nagyon dicséretes dolog, csakhát Lázárt hallgatva az emberben óhatatlanul megfogalmazódik a kérdés: amennyiben a kormány számára  a jó magyar-német kapcsolatok tényleg ilyen fontosak, úgy a Nagy Áprilisi Forradalom győzelme után miért tették tönkre már-már szisztematikusan azokat. Németország ugyanis – nem utolsó sorban történelmi okok folytán – már a kádári Magyarországgal is meglehetősen jó viszonyt ápolt, amely a rendszerváltásnak, főként meg az 1989-es eseményeknek, a hazánkban tartózkodó keletnémet turisták nyugatra engedésének köszönhetően még magasabb szintre emelkedett (számomra például feledhetlen élmény volt, hogy amikor 1991-ben az újságíró kollégáimmal Hamburgban jártunk, aki  az ottaniak közül csak meghallotta, hogy magyarul beszélünk, nem győzte megköszönni a határnyitást), hogy aztán Orbánék alig néhány hónap alatt az agresszív kismalacra hajazó viselkedésükkel szétzilálják azt. (Ami már csak amiatt is komoly teljesítmény, mivel Angela Merkel kancellár pártja, a Kereszténydemokrata Unió a Fideszt is a soraiban tudó Európai Néppárt tagja.) Na, egyszóval Orbánéknak jó okuk van a németeknél pedálozni. A kérdés már csak az, fognak-e nekik hinni.