Megvette a használt koporsót, bár szorított vállban

Kun emberekről, személyekről lesz szó, akik valahogy, valamiben itt hagyták nevüket, ebben a gyorsan változó mindennapokban. Még pedig az elmúlással, koporsóval, koporsókkal kapcsolatban. R. Zsuzsa néniéket sokan ismerték Kunhegyesen. Svábok voltak, igazi svábok, akik szorgalmukkal, tehetségükkel szép házat, nagy kertet vásároltak. Kereskedtek, adtak, vettek, és mivel a férj betegeskedett, előre megvették a koporsót. Hogy ha majd kell, erre ne legyen gond. Azután évek, sőt évtizedek mentek meg jöttek, és a férj már közel került a nyolcvanhoz, de hála istennek jó egészségnek örvendett. Közben a koporsó ára is alaposan emelkedett, ezért jókora betűkkel kiírták az ablakba: „Használt koporsó eladó, féláron”. Hogyan, hogyan nem és miért, de vevő is lett rá, amikor kiderült, nem feküdt még abban senki, hiszen az ártatlan a nagy kamra sarkában árválkodott, szépen a végére állítva. Közben az öregek is elköltöztek Érdre, a fiukhoz, és ahogy hallottam, a koporsó még most sem kell, így okosan tették, hogy túladtak rajta.

Nem akármilyen ember volt a kackiás, magyaros bajszú Kun Miklós bácsi, aki úgy nyúlt bele az élete vizébe, hogy sok csoroghatott rá, annyit élt. Azért a párjával úgy döntöttek, amikor egy kis, váratlan pénz állt a házhoz, hogy ezen az összegen megveszik a koporsóikat. El is mentek az erre illetékes helyre, és ott Miklós bácsi előhozakodott a nem hétköznapi kéréssel.

— Gábor! Jöttünk koporsókat venni.

— Fogadja részvétemet Miklós bátyám. Kiket veszítettek el?

— Senkit, csak gondoltunk a jövőre, mert nem felesleges költség az ilyesmi, túl a hetvenen.

— És milyet szeretnének venni?

— Amilyen illik hozzánk. Ne legyen a legolcsóbb, de a legdrágább se.

Ki is néztek egyet, amikor Miklós bácsi egy fura kéréssel fordult az eladóhoz.

— Kipróbálhatom Gábor, milyen fekvés esik benne? Mert tudod, hogy van ez, pénz számolva ...

És máris rúgta le a csizmát, mert lábbelivel mégsem illett a frissen gyalult deszkák közé csak úgy belefeküdni. Mocorgott, helyezkedett egy darabig, majd kibökte a lényeget.

— Hosszában nincs rá panaszom, de vállban szorít...

— Ha majd odajut, akkor már nem érzi Miklós bátyám... Egyébként is lehet bele venni derékaljat, kispárnát.

Egy szó mint száz, megvették mindkettőjüknek a későbbi lakhelyet, és felvitették a padlásra. Rugdaló kötéllel felkötötték egymás mögé a gerendákra, és később, hosszú-hosszú évekig száraz babot tartottak bennük. Először a mamáé kellett, majd a szívós, hosszú életű kuné. Ami a lényeg: erre nem kellett áldozni senkinek a hosszú út előtt.

Hogy napjainkban szokás-e megvenni ezt a terméket, arról Kovács Gábornét kérdeztük, aki temetkezési ügyintéző.

— Hét község, város tartozik hozzánk, és valóban előfordult az is, hogy akadtak, akik előre megvették a koporsót. Volt ilyen Kunhegyesen két helyen, két utcában is. Mára ez a szokás valahogy eltűnt, és egyre több a hamvasztásos temetés. És ugye ehhez sem koporsó, sem sírhely, sem síremlék nem kell, főleg ha az urnát hazaviszik az utódok.

Csak azt nem tudom, hogy ezek után a megtermett száraz babot hová teszik a kun termelők? Valószínű arra a sorsra jut, amelyet egykoron nagyanyám csinált vele: szellős szövésű zacskóban tárolta. Szögre akasztva, a kamrában.