Bulvár

2009.10.15. 18:15

Háborús övezetekben gyakran hiszik az újságírót kémnek

Al Ghaoui Hesna Kamera Hungária-díjas riporter, aki nagy magabiztossággal tudósít a tűzvonalból. A szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban érettségizett és a napokban tartott előadást a mostani „vargás” diákoknak A Közel-Kelet és az Európai Unió címmel. Ennek apropójából beszélgettünk vele.

Négyesi Ildikó

— Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó újságíró, haditudósító váljék?

— Szerintem egy nagyon alapvető emberi tulajdonság fontos a jó újságírói munkához. Az őszinte érdeklődés és a nyitottság. Ne kötelességből foglalkozzon az adott témával, hanem tényleg kíváncsi legyen arra, amit találhat, feltárhat az adott területen. Szerintem interjút sem lehet készíteni azon őszinte vágy nélkül, hogy megismerje és megértse a riporter az interjúalanyát. Azért nehéz a tudósítói munka, mert elfogulatlannak kell maradni, bizonyos távolságot meg kell tartani a témával. Azzal együtt, ha már tudósítunk az adott területről, akkor át is kell adni azt az érzést a nézőnek, az olvasónak, amit ott tapasztalunk. A kettő között nagyon vékony a választóvonal. Úgy adjuk át a nézőnek, az olvasónak, amit látunk és hallunk, amit szagolunk a levegőben, hogy ne vonódjunk bele a történetbe és végig kívülállók tudjunk maradni. Ez a kulcsa annak, hogy valaki tudósítóként jól végezze a dolgát. A haditudósításnál, amikor az ember sok szenvedést, nyomort lát, akkor fontos, hogy mindezt úgy adja át, hogy közben érzelmileg ne befolyásolja a történet, mert akkor nem lehet jól elvégezni a feladatot.

— Hogy lehet kizárni az érzéseket?

— Egy ilyen szituációban sokszor annyira feszült a munka, különösen egy haditudósításnál, hogy közben az ember agya automatikusan átvált egy másik üzemmódra.

— Arra koncentrál, akivel éppen interjút készít?

— Forgatás közben számtalan dologra kell figyelni. Egyrészt megszervezni az interjút és azt, hogy eljussunk a helyszínre. Másrészt hogy megtaláljuk azt az embert, akitől megkapjuk a számunkra fontos információkat és akinek érdekes élettörténete van. Aki olyan dolgot mesél a nézőnek, amely releváns, és amiről az egész szituáció, konfliktus szól. Oda kell figyelni arra is, hogy technikailag minden rendben legyen, hogy úgy forgassuk le a történetet, hogy abból aztán otthon tudjunk szerkeszteni egy olyan riportot, ami mozgalmas és képileg is leköti az embereket. Nagyon fontos, hogy ne legyünk túlságosan tolakodóak, hogy tudjuk mik a határok. Például egy olyan interjúalannyal szemben, aki nyomorúságos életszituációban él. Minden interjú, szituáció közben már előre is kell gondolkodnunk, hogy azután hová megyünk, hogyan szervezzük azt meg. A nyolc-tíz napos forgatás annyira intenzív, hogy ha beleveszünk az érzelmekbe, akkor vége, nem tudunk dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsen hatással rám a szenvedés, a nyomor, amit látok. Jóval később csapódik le bennem. Vagy a nap végén, amikor letesszük a kamerát, vagy amikor hazamegyek és akkor visszanézem a fotóimat, a képanyagot, a riportokat. Sokszor akkor tör elő az az érzelmi teher, ami ott ugyanúgy hatással van rám, csak nincsen idő vele foglalkozni, arról tudomást venni.

— Itthon vagy a helyszínen kutatják fel a majdani helyi segítőiket?

— Ezt a legnehezebb megszervezni. Itthonról érdemes, de amikor konfliktushelyzet van, háborús szituáció, amikor egyik napról a másikra kell elindulni, akkor nincsen erre idő. Ez az egyik legnagyobb kihívás, a helyszínen megtalálni azokat az embereket, akik hajlandóak nyilatkozni. Egy háborúban mindenki fél beszélni, kiadni az érzelmeit, az információkat. A háborús övezetekben borzasztóan tartanak az újságíróktól. Sokan úgy gondolják, az újságírók kémek. A kormány és a hadsereg gyakran azért nem akar nyilatkozni nekünk, mert nem örülnek, ha újságírók vannak az országban. A lakosság, a menekültek pedig a túlélésért küzdenek. Őket az nem érdekli, hogy mi csak be szeretnénk mutatni az ottani eseményeket. Amikor az egész életük hajszálon múlik, és látják, hogy amiért egy életen át dolgoztak, azt egyik napról a másikra elveszíthetik, akkor ez számukra nem erős érv. Nehéz olyan embereket találni, akik nyilatkoznak. Ha ez sikerül, akkor a többi oldalról is meg kell szólaltatni valakit, hogy ne billenjen el egy irányba a riport. Általában azt a módszert használom, az eltelt évek alatt ez bizonyult a leghatékonyabbnak, hogy az interjúalanyt is megkérdezem arról, van-e olyan érdekes ember, akit ismer és el tudja mondani, hogy mi történt vele. Helyi újságírókkal is érdemes felvenni a kapcsolatot, és van, hogy a kinti követségek is nagyon segítőkészek. Ilyenkor minden segítség nagyon jól jön.

— Fel lehet készülni arra, ami egy háborús övezetben várja az embert?

— Nem lehet felkészülni rá. Ha nem is rögtön csatlakozunk egy adott konfliktusba, akkor sem tudjuk igazán felmérni, hogy mi vár ránk. Jó példa erre, hogy két napom volt arra, hogy megnézzem, mi vár rám a gázai ostromnál a határon. Mégis, mikor megérkeztünk, további két napunk azzal telt, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahonnan majd forgatni tudunk. Nem tudhatjuk előre, hogy beengednek-e, ha beengednek, forgathatunk-e, szóba állnak-e velünk a helyiek. Azt sem lehet előre megítélni, hogy mennyire veszélyes egy-egy szituáció. Itthonról teljesen más érzést kap a televízióból az ember, mint ami a helyszínen várja.

— Minden országba kell engedély ahhoz, hogy forgathassanak?

— Forgatási engedély szinte mindenhová kell. Az változó, hogy ki adja azt ki és mennyire veszik komolyan és mennyire nehezen adják ki. Ezek is sok energiát és időt vesznek el a riport készítésétől. Van úgy, hogy a helyi lakosok is leállíthatnak bennünket és követelhetik az engedélyt. Néha elképesztő, hogy mennyire figyelik a munkánkat. Máskor meg szabadon mozoghatunk. Kiszámíthatatlan és vigyázni kell, mert bármikor kerülhetünk kellemetlen szituációba.

— Volt már rá példa, hogy a határon meg akarták nézni a felvett anyagot?
— Igen, kerültünk ilyen helyzetbe. Bár ez szituáció és országfüggő, hogy mennyire hagyja az ember, hogy cenzúrázzák, amit csinál. Néha, ha elég határozottan fellép egy újságíró és tudja, hogy joga és engedélye van, akkor keményen kell képviselnie az érdekeit. Ám vannak olyan szituációk is, amikor muszáj megmutatni. Vannak olyan szabályok, melyek előírják, hogy mit nem szabad forgatni. Például katonai objektumot, repteret, hidakat szinte sehol nem szabad. Ha ezeket felvesszük, kockáztatjuk vele azt, hogy elveszik az egész anyagunkat. Okosnak kell lenni, mert minden kárba veszhet egy rossz döntés miatt.

— Azaz nem árt tisztában lenni az adott országban uralkodó törvényekkel?
— Nem árt megnézni, de általában nyomatékosan figyelmeztetik a hatóságok a határon az embert. Szinte mindenhová kell újságírói engedély, mely mellé csatolják azt is, hogy mit nem szabad forgatni.

— Az arab nyelvtudás elengedhetetlen a Közel-Keleten?

— Sok ajtót megnyit és az átlagemberekkel is könnyebb kommunikálni. Tolmács jelenlétében nehezebben nyílnak meg. Sokszor nem is fordítanak pontosan a tolmácsok, vagy amit nem találnak fontosnak, azt nem mondják el nekünk. Amikor arab területen forgatok nagy előny, hogy beszélem a nyelvüket. Főleg egy háborús szituációban. Volt már olyan, hogy csoportok, melyek az irányításuk alatt tartottak egy-egy területet, el akartak zavarni minket. Amikor azonban megszólaltam arabul, azonnal segítőkészek lettek.

— Mi alapján döntik el hazaérve, hogy mely részek maradjanak meg a felvételekből?

— Ez is nagy kihívás, hiszen általában korlátozott terjedelemben tudjuk bemutatni a felvételeket. Nagy önuralom kell ahhoz, hogy adott esetben egy tizenkét órás felvett anyagból tizenkét perc legyen. Általában három-négy adás is készül egy forgatási felvételből, de akkor is nehéz jól rendszerezni, mert mindent szeretnénk megmutatni.

— Nappali címmel új műsor indult az m1-es csatornán, melynek ön vagy az egyik műsorvezetője.

— Ez egy közéleti magazin, szórakoztató elemekkel. Azokon a heteken, amelyeken én vezetem a műsort, próbálunk belecsempészni egy kis külvilágot, onnan érdekességeket. Úgy éreztem, ez kihívás, a televíziózásnak teljesen más része. Egy hetet vezettem eddig és nagyon élveztem. Sok lélekjelenlétet és koncentrációt igényel, de sokat lehet tanulni belőle.

A Vargában szerzett biztos nyelvtudást

Hesna megkért bennünket arra, írjuk le, hogy kifejezetten azért jött annak idején Szolnokra középiskolásként, hogy a Varga Katalin Gimnáziumba járjon iskolába. Úgy véli, az ott töltött négy év nélkül nem ott tartana ma, ahol. Olyan biztos angol nyelvtudást szerzett, mellyel biztosan mozog a világban.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!