Bulvár

2011.07.03. 13:53

A borotvált női szemérem látványától beindultak a férfiak

Előre meg kell mondanunk, hogy aki ebben az írásban pontos címet, utcát, házszámot keres, csalódni fog. Mert a háremben, amiről szó lesz, a legfiatalabb menyecske fölött is jó pár száz éve elmondták a búcsúztatót.

Szathmáry István

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Egy korabeli festményen egy háremhölgy táncol
[/caption]Egykori szolnoki török hölgyekről következik néhány sor, mert botorság volna feltételezni a nálunk tanyázó jámbor igazhitűekről, hogy hosszú ittlétük alatt nélkülözték volna a keleti kultúra eme pajzán áldását. Már akinek jutott belőle, mert kevesen engedhették meg maguknak az élvezetet, hogy négy feleséget, meg számtalan ágyast tartva ráérő idejüket üdítő női zsongás közepette töltsék el. Ahhoz is, mint a háborúhoz pénz kellett, mégpedig bőségesen, így igazából a köznépnek a török portákon is csak be kellett érnie egyetlen háziáldás pörlekedésével. Úgy, mint a magyaroknak, vagy a török várőrség zömét adó szedett-vedett keresztény balkáni népségnek, a martalócoknak.

Maximum azt mondhatták, mint az egyszeri ember újságolvasás közben az asszonynak: „Milyen jó a töröknek, hogy négy felesége is lehet! Ugyan, mit akar kend, hisz kereszténynek is gyöngécske.” Nem is biztos, hogy jól járt volna mindenki a sok feleséggel, mert azért a török asszonyok is megérték a pénzüket. Repült ott is a rézlábos a gazda fejéhez, ha baj volt a rend körül.

Azért egy arab ismerősöm szerint, aki bátor emberként magyar asszonyt vitt a házhoz, a két népség között csak volt egy markáns különbség. Szerinte a magyar nőkön két lyukkal több van a kelleténél, s elképedésünket látva rögtön meg is magyarázta a dolgot: A csípőre vágott kezeket értette ez alatt, ami azért arrafelé nem volt divat.
[caption id="" align="alignleft" width="301"] Egy előkészített ágyas
[/caption]
Szolnokra visszatérve, persze városunkban is akadt annak idején olyan vagyonos igazhitű, akinek futotta bőséges asszonyi csiripelésre. Kezdjük mindjárt a szolnoki bégekkel, többüknek e nevét is ismerjük, Sehszüvar, Muharrem mellett a legnevesebb a kemény katona és hithű muzulmán, a hídépítő Mahmud lehetett. Róla feljegyezték, hogy hadi érdemei és kimagasló műveltsége mellett üzleti érzéke is köztudott volt, így pénze bőven lévén élhetett a hárem nyújtotta földi örömökkel is. Azt csak gyaníthatjuk, hogy a jeles intézmény merre feküdt városunkban, de biztos, hogy valahol a várban kell keresnünk. Ott hamar kézre is esett, ha a béget elkapta a gyengédség, meg a fátyol alá sem leselkedhetett be senki fia. Ez a fátyol amúgy nem volt vicc, mert a törököknél halálos bűnnek számított más asszonyának arcát meglesni. Báthory István, a későbbi lengyel király sztambuli követjárása idején úgy elnyerte a szultán megbecsülését, hogy a padisah felszólította, kérje tőle bár a legnagyobb kegyet, teljesíteni fogja. Báthoryba a nagy megtiszteltetéstől vagy belebújt az ördög, vagy nem volt tisztában a török szokásokkal, s a szultántól legszebb felesége megmutatását kívánta.
[caption id="" align="alignleft" width="236"] Volt, aki a teltebb nőket szerette
[/caption]
Minden törökök ura eget, földet fölajánlott a kívánságához makacsul ragaszkodó követnek, csak tegyen le bolond szándékáról, de végül szavát tartva legszebb hölgye elé bocsátotta őt. Báthoryt utána haláláig kísértette az emlék, amikor a valóban világszép asszony megpillantása után még annak is szemtanúja volt, hogy török szokás szerint azonnal végeztek a hölggyel.

A szolnoki bég házát a legpontosabbnak tekintett egykorú ábrázolás, Houfnaglius 1617-es metszete nagyjából a mai Gutenberg tér tájára teszi, itt kellett lennie a háremnek is. Fontos intézménynek számított még a fürdő, amit a török hölgyek hetente többször is látogattak, az meg az ábrázolás szerint szintén a Tisza felőli oldalon, az autókereskedés helyén állhatott. E két helyen és a közöttük levő úton zajlottak a bég asszonyainak mindennapjai, melyekről jelen esetben igencsak közvetett forrásokkal rendelkezünk. Általános török szokás szerint nálunk is herélt férfiak, eunuchok vigyázták a háremhölgyek minden lépését, ami nem számított túl kapós állásnak.

Az akkori orvostudomány örömei mellett a két oktávval magasabb énekkari szólam sem tette népszerűvé ezt a hivatalt. Az eunuchokat általában egy kalap alá veszi a közvélemény, holott elég változatos társaság adta a háremőrök csapatát. Eleve megkülönböztették a fehér és fekete eunuchokat, az előbbieknek csak a heréit, míg a többieknél az egész arzenált eltávolították, s az sem volt mindegy, hogy valaki gyermekként, vagy felnőtt korban esett át a felvételi vizsgán. Az utóbbiak nem minden esetben voltak elzárva a hárem adta gyönyöröktől, szerencsés esetben csak a nemzőképességüket veszítették el, de másra alkalmasak maradtak a gondjaikra bízott hölgyek nem csekély örömére. Ugyanis minél nagyobb volt a hárem, annál kevesebb meglepetés jutott egyre. A török ereje sem volt végtelen, s így a pótlást az asszonyok nem egyszer a háremőrök között keresték, vagy végszükség esetén egymás társaságára fanyalodtak.
[caption id="" align="alignleft" width="327"] A szépítkezés fontos volt
[/caption]
Ráadásul a nagyobb háremben nehezebb is volt az élet, nemcsak amiatt, hogy több nő, több baj, hanem a nagy háremhez nagyobb rang is dukált. Minél fentebb ült valaki a ranglétrán, annál több szabály nehezítette az életét, s vele a környezetéét is. A szultán például gyakran már azt is elfelejtette, amit akart, mire hozzájutott az aznapra kinézett menyecskéhez. Előbb tisztelgő látogatást kellett tennie az anyakirálynénál, aki ha elég szószátyár volt, s miért ne lett volna az, már önmaga elvitte az idő nagy részét. Csak utána szentelhette figyelmét a hölgykoszorú átnézésének. A következő napirendi pont, a kiszemelt leányzó felkészítése a kitüntető látogatásra, szintén keleti körülményességgel zajlott. A szerencsés nyertest ugyanis előbb a fürdőbe vitték, ahol messze nem egy gyors reggeli zuhany várta. Előbb a rabszolganők szép tisztára sikálták, majd némi masszírozás után a szó szoros értelmében megkopasztották. A fején kívül sehol sem maradhatott egy szál szőre sem, ha még volt rajta egyáltalán. Némi festegetés, illatszeres bedörzsölés után már mehetett is a szulán elé, aki ha szórakozottabb fajta volt, s azóta már máson járt az esze, csodálkozva nézhetett rá, hogy mit akar nála ez a kikent, kifent nőszemély. Csoda, hogy ilyen tempó mellett az Oszmán-ház képes volt egyáltalán fennmaradni.

Ha a szultánnak végül sikerült nyélbe ütnie a dolgot, akkor már csak a bürokrácia következett, mert a Magas Portán még a szultáni aktusokat is könyvelték, különösen azokat, melyekből fiúgyermek származott. Az a háremhölgy, aki az első fiút szülte a birodalom urának behozhatatlan előnyre tett szert a rangsorban a többiekkel szemben. Persze a szolnoki bégek kevésbé körülményesen intézték a dolgukat, ha ők is tartani akarták volna ezt a tempót, az egész várőrség nem lett volna elég a házaséletük kiszolgálásához, mert mindnek jutott volna benne valami feladat.
Szerencsére arról sincs hírünk, hogy Szolnokon a szultáni hárem egy másik sajátos szokása élt volna, aminek nyomát a vízben lehet keresni.

Sztambulban ugyanis az a módi járta, hogy a valamilyen vétket elkövető, vagy nem egyszer csupán megunt háremhölgyeket bőrzsákba kötve egész egyszerűen beledobálták a Boszporuszba. Az utolsó előtti padisahról, a magyarokat egyébként rendkívül kedvelő és tisztelő II. Abdul Hamidról meséltek sok rémtörténetet ebben a műfajban. Az 1876-tól 1909-ig uralkodó vörös szultánnak állítólag 365 ágyasa volt, s közülük annyi végezte bőrzsákban a tengerben, hogy egy későbbi kotrásnál rémisztő bőségben szedték őket elő a víz mélyéből. Rosszabb lehetett, mint nálunk a boszorkányüldözés, amikor Európában megbocsáthatatlan pazarlással pusztították a jobb sorsra érdemes szebbik nemet. Szerencsére Szolnokon sem híre, sem nyoma nem maradt hasonló vétkes könnyelműségnek.

Hogy mi lett a vége nálunk a háremvilágnak, arról nincs pontos leírásunk. A török 1685-ben 133 év után szedte a sátorfáját, s mire Mercy altábornagy és Heister tábornok csapatai ideértek, hírük-hamvuk sem maradt. Az utolsó bég is minden valószínűség szerint akkurátusan felpakolta a háremét asszonyostól, eunuchostól és azzal együtt ballagott tovább. Jobban is járt így, mint főnöke, Abdi Abdurrahman budai pasa, aki, ha a hírek igazak, egy egész magyar huszárezredet tisztelhetett sógoraként. Ugyanis mielőtt karddal a kezében hetvenévesen hősi halált nem halt Buda falain, a harcias öregúr a menekítés szándékával hajóra rakta háremét, ami minden igyekezete ellenére a huszárok ölelő karjai között kötött ki. 
Azt a fajta háremvilágot, amit a török honosított meg minálunk, végül is elsodorta a történelem. Szép mesék maradtak csupán utána, amiknek egyik a múlt ködébe veszett helyszíne volt a török kori Szolnok városa is.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!