Bulvár

2014.12.02. 14:29

Szörnyű tragédia: 31 halálos áldozat - helyszíni fotók!

Harmincegy áldozatot követelt a baleset. Még húsz év után is döbbenten gondolnak vissza arra az estére a szemtanúk. Aznap megtörtént, aminek sohasem lett volna szabad.

Szilvási Zsuzsa

A nyíregyházi gyors ugyanúgy zöld jelzést kapott aznap, mint máskor. Ennek megfelelően 110 kilométer/órás sebességgel vágtatott át a szajoli vasútállomáson. A vasutas már tisztelgésre emelte a kezét, amikor elfehéredve látta, hogy nem a szokásos kettes vágányon, hanem közvetlenül mellette, az egyesen érkezik a szerelvény. Azon, ahol normál esetben legfeljebb negyvennel haladnak a vonatok…

A fém iszonyatos csikorgása, hatalmas, falakat rengető robaj, majd dermedt csend. Percekig tart, míg nagyjából elül a por, amíg a decemberi sötétségben kirajzolódnak a tragédia körvonalai. Aztán lassan éledezni kezdenek a torzóvá gyűrődött vagonok. Mindenfelől segélykiáltások, nyögések, sikoltások hallatszanak. S egészen addig, amíg az első hivatásos mentőcsapatok meg nem érkeznek, önkéntesek próbálják kiszabadítani mindazokat, akik a roncsok közé szorultak.

– Főnök, szaladjon, mert nagyon nagy baj van, kisiklott a gyors! – verte az ajtómat az egyik beosztottam, s hirtelen összeállt a kép, hogy a néhány perce hallott hatalmas dörej honnan származott – idézi fel a szörnyű nap eseményeit Hamar Mihály, az akkori szajoli állomásfőnök. – Az állomás közelében laktam, azonnal rohantam, hogy lássam, mi történt. Arra azonban, ami ott fogadott, nem lehetett felkészülni. Iszonyatos pusztítást végzett a kisikló szerelvény, egyszerűen eltűnt a fél állomás. A mozdony utáni első kocsi még irányban maradt, ám a második már belerohant a kétszintes épületbe. Borotvaként metszette hosszában ketté az épülettömböt. A néhány méterre lévő váróterembe is óriási energiával vágódott be a vagon, a resti eltűnt, a trafikban állt meg a kocsi. Valószínűleg a nagyfeszültségű felső villamos vezetékeket tartó hatalmas vasoszlop fékezte meg. A harmadik vagon konzervdobozként gyűrődött össze, a negyediktől hátrafelé azonban szinte sértetlenek maradtak a felszaggatott sínpályák között veszteglő kocsik.

– Debrecenben szálltam fel a vonatra, első éves orvostanhallgatóként hétvégére utaztam haza – sorolja a lidérces emlékeket István, aki ma már egy nagy kórház sürgősségi osztályának főorvosa. Maga sem tudja, mennyi köze volt az átélt katasztrófának ahhoz, hogy ezt a szakterületet választotta. – Emlékszem rengetegen voltak, s bár általában az első kocsik valamelyikében utaztam, akkor csak a szerelvény végén találtam helyet magamnak egy hideg vagonban. Hirtelen hatalmasat fékezett a vonat, aztán hosszú ideig rángatásokat éreztük, majd nagy nehezen megálltunk. A mi kocsink szerencsére nem sérült komolyabban, csak arra emlékeszem, hogy véres, poros emberek rohannak mindenfelé, s körülöttünk minden romokban hever.

Aznap este kéken villogó fénycsík köti össze Szajolt és Szolnokot. A mentő- és tűzoltóautók egymást érik a 4-es úton, soha nem látott tragédia helyszínére sietve. Koromsötét, mínusz tíz fokos hideg és iszonyatos mértékű emberi szenvedés fogadja őket.

– Egy baleset helyszínén általában rövid időre megáll az élet, mindenki lecövekel és bámészkodik. Itt az volt az első szokatlan dolog, hogy amint közeledtük az állomás felé, egyre több menekülő, elfelé siető emberrel találkoztunk – emlékszik vissza dr. Imre Anikó, aki a szolnoki mentőállomás vezető főorvosaként az elsőként érkező rohamkocsin teljesített aznap szolgálatot. Álmában sem gondolta volna, hogy másnap két óráig el sem hagyja majd a szajoli vasútállomást. – A sötétben először fel sem tudtuk mérni a tragédia súlyát, jó húsz percig tartott, mire körbejártunk. A szakma szabályai szerint általában a sérülések súlyossági fokát osztályozva döntjük el, kit milyen sorrendben kell ellátni, itt azonban erről szó sem lehetett. Akit sikerült kimenteni a roncsok közül, azzal foglalkoztunk.

– Megdöbbentő látvány fogadott bennünket, olyan, amelyre az sincs felkészülve, aki sok évtizedes rutinnal rendelkezik – mondja Kardos József, a szolnoki mentőállomás ma már vezető mentőtisztje. – A tűzoltók úgy bontották fel az összeroncsolódott vasúti kocsikat, mint a konzervdobozt szokás, hogy aztán fülkéről fülkére vágják tovább magukat, túlélők után kutatva. Mi pedig a kimentetteken próbáltunk segíteni, sajnos sok esetben sikertelenül. Persze tettük a dolgunkat, küzdve a decemberi éjszakával is, hiszen olyan hideg volt, hogy kásássá fagyott az infúzió, mire leért a csövön. Talán akkor még fel sem fogtuk igazán, micsoda katasztrófa kellős közepén járunk. De közben nagyon kellett vigyáznunk, hogy a sérültek, akiket ellátunk, ne lássák az arcunkon azt a mérhetetlen döbbenetet, iszonyatot, amit éreztük.

Iszonyatos. Ez az első szava Pluhár András tűzoltó ezredesnek is, amikor a szajoli katasztrófával kapcsolatos emlékeiről kérdezem.

– Súlyos sérültek, összeroncsolódott halottak, szétszóródott végtagok – ez a kép fogadott bennünket, amikor közel fél órával a baleset után a helyszínre érkeztünk – mondja a baleset egyik kárhelyparancsnoka. – Ha „tűzoltósan” akarom összefoglalni, azt lehet elmondani, hogy a kezdeti hármas fokozatú riasztás gyorsan ötös, kiemeltre módosult a helyszín felmérése során. Ennek megfelelően az összes környező megyéből érkeztek kollégák, 12 gépjármű-fecskendővel, nyolc műszaki mentővel, egy tűzoltó daruval és 89 tűzoltóval dolgoztunk, illetve a MÁV tűzoltóvonatát és daruját is riasztották. Összesen ötvennyolc sérültet mentettünk ki, közülük ötöt súlyos, életveszélyes állapotban vittek kórházba, 17 súlyos, 20 könnyű sérült volt, tizenhatan pedig ambuláns ellátásban részesülnek. Sajnos a helyszínen 27-en hunytak el. Az mentők és tűzoltók mellett katonák és rendőrök jöttek nagy erőkkel segíteni. Eleinte életveszélyes körülmények között dolgoztunk, de nem tehettünk mást, muszáj volt kimenekíteni mindenkit, akit csak lehetett. Borzasztó volt ez a tragédia, amit teljesen talán egyikünk sem fog tudni soha feldolgozni. Mély nyomot hagyott mindenkiben, aki ott volt aznap este, visszük magunkkal az emlékeket.

Betontörmelék, huzalok, vasdarabok. Romos épületek és a vasúti szerelvény roncsai között előbb vaksötétben, majd a tűzoltósági reflektorok nappali fényében próbálnak pislákoló életre bukkanni a mentésben résztvevők. Katonák és fiatalok csoportja küzd, hogy leemeljék a vagonokról a törmeléket, láncot alkotva, téglánként adják tovább a néhány órája még masszívnak tűnő ház maradékát. Elhaló hangok, reményvesztett tekintetek, szerteheverő emberi maradványok és rengeteg vér. Egyszer csak gyermeksírás hallatszik, pici lányt sikerül kiszabadítani a vonat roncsai közül. Rohannak vele tűzoltók, mögöttük egy önkéntes viszi a kicsi mellett talált hátizsákot, szörnyülködve. A zsák pántját még most is görcsösen szorítja egy kéz…

Barta Kálmán kisújszállási önkéntes tűzoltóként 46 évig vonult, számos veszélyes mentésben vett részt, a szajoli vasúti katasztrófa azonban mindegyiket felülmúlta.

– Amikor a helyszínre értünk, épp a romba dőlt szolgálati lakásból próbáltak kimenteni két bennrekedt kisfiút az elsőként érkező szolnoki hivatásos kollégák – meséli. – Segítettünk nekik, fejlámpáinkkal világítottunk a sötétben, a romokat takarítottuk el, hogy könnyebben hozzáférjünk a gyerekekhez. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor az első fiúcska épségben előkerült. A karomban vittem ki a törmelékek közül, hogy az édesanyjánál biztonságos menedéket találjon.

Az idő múlásával egyre fogy a remény, hogy élve találnak rá valakire a roncsok között. Így aztán kisebb csodának számít, amikor közel négy órával a baleset után az egyik szabaddá tett kocsiból saját lábán mászik ki egy idős ember. Az állomás egyetlen viszonylag épen maradt és elég tágas része a váró. Itt látják el a sérültek többségét, s csak ide tudják vinni a halottakat is. S ahogy egyre nő a fekete fóliával letakart testek száma, úgy értékelődik fel a terem másik oldalán maga a lét. A sérültek zokszó nélkül várnak a sorukra. Örülnek, hogy egyáltalán életben maradtak. A mentők pedig folyamatosan szállítják kórházba a legsúlyosabb sebesülteket.

– Nem sokkal korábban értem haza a napi munkából – emlékszik vissza dr. Grúber Károly, a Hetényi kórház baleseti sebészetének osztályvezető főorvosa. Másnap hajnalig operálta a baleset sérültjeit. – Diafilmet vetítettem a gyermekeimnek, amikor csörgött a telefon. Nyilvánvaló volt, hogy azonnal ndulni kell vissza, s szinte minden kollégám ugyanígy tett. Hívás nélkül érkezett mindenki segíteni, s a hat műtőben folyamatosan követték egymást az operációk. Valamikor hajnali egy körül szóltak be, hogy több sérült már nem várható, akkor kicsit nyugodtabban újra meg tudtuk vizsgálni mindazokat is, akiknek korábban halaszthatónak ítéltük a műtéteit. Emlékszem, tömegek sorakoztak a folyosókon véradásra jelentkezve, a gyártó cégek felajánlották, hogy azonnal útnak indítanak, kötszer, infúzió és egyéb szállítmányt, ha szükségünk van rá.

Az összefogás, segítségnyújtás hasonlóképpen nyilvánult meg a helyszínen is.
– Azonnal megnyitottuk a közeli iskola épületét, ott szállásoltuk el azokat a sértetlen utasokat, akik nem tudtak tovább menni, illetve itt érdeklődhettek a hozzátartozók is – mondja Szabó Zsigmond, Szajol akkori polgármestere. – Beüzemeltük a konyhát, teát, ennivalót készítettünk a mentében résztvevőknek. De a környéken élők is kivették a részüket a segítségnyújtásból. Meleg takarókkal, teával, az otthon talált étellel siettek az állomásra.
Egy biztos: aki ott volt, sosem képes elfelejteni azt az éjszakát. Örökre beleégett az emlékezetünkbe.

Annak a drámai decemberi napnak a történései óráról órára

1994. december 2.

15.17 – A nyíregyházi gyors elindul Debrecenből. Péntek délután lévén, a zsúfolt vonaton rengeteg diák utazik hazafelé.

16.30 – A szajoli vasútállomás első vágányán szabálytalan tolatást végeznek. A váltók ekkor már be vannak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kell haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállítja – felvágja – a váltót az egyes vágányra, amiről a forgalomirányítás nem tud, és a tolatást végzők sem ellenőrzik a váltók állását.

16.46 – A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, 110 km/órával vágtat végig az állomáson a kitérő állású váltóra. A mozdony és az első kocsi átlöki a váltót, egyenesen halad tovább, de a szerelvény többi része már kisiklik és letarolja az épületek nagy részét.

16.56 – Befut az első, még meglehetősen bizonytalan bejelentés a tűzoltóság megyei ügyeletére, majd néhány perccel később a szolnoki mentőszolgálathoz is.

17.08 – Megérezik az első tűzoltóegység a katasztrófa helyszínére, alig valamivel utána az első rohamkocsi is befut, megkezdődik a sérültek mentése.

19.00 – Jelentős rendőri erő és a kiérkező katonai alakulat segítségével sikerül kialakítani egy biztonságos zónát a munkálatokhoz. Az állomásfőnök irodája vizsgálati helyszínné alakul át.

21.30 – A helyszínre érkezik a belügyminiszter, honvédelmi miniszter és az országos rendőr főkapitány.

22.00 – Az utolsó sérülteket is sikerül kiszabadítani a roncsok közül.
1996. február 28. – A Legfelsőbb Bíróság meghozza ítéletét a katasztrófa ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Sz. F. váltókezelőt öt és fél év, F. I. tolatásvezetőt két év, I. F. kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítéli a bíróság.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!