A tehén nem lila, a csirkén pedig toll van, nem nejlon

Kis hibát vétettek: egy ékezet hiányzott csak az „a” betűről. Ám ez a csöppnyi tévedés egészen más jelentést adott a szónak: Tiszasas elnevezése valójában a települést körülvevő sás szóból keletkezett, eredeti neve tehát Tiszasás volt.

A település első írásos említése 1348-ból való. Az elmúlt évszázadokban Tiszasas (bocsánat: Tiszasás) olyan neves személyek birtoka volt, mint Kinizsi Pál vagy a szolnoki vár kapitánya, Zay ­Ferenc. Bár a helyiek ezt nem igazán tudják, arról mindenki beszámol, hogy itt bizony egykor, nem is olyan régen, gazdag, módos parasztok laktak. Régi,­ tornácos házaik mai napig díszei a falunak, melyek közül a legszebbek azok a dísztégla homlokzatú, oszlopos-tornácos lakóházak, melyek közül több is épen maradt.

Ezek az épületek és deszkából készült kapuik határozzák meg a falu jellegzetes hangulatát. A girbegurba utcákon kerékpáron jönnek-mennek az emberek, nem lehet azt mondani, hogy a település kihalt volna.
Gábor Gyula éppen házát vakolja, nagy munkában van.

– Szabadságon vagyok, végre van időm rendbe hozni a homlokzatot! – magyarázza a férfi, aki elmeséli, ­Budapestről, egészen pontosan Budafokról egy panellakásból költözött Tiszasasra. A Tisza szépsége, közel­sége nagy vonzerő volt. Gyula megkérdi, tudjuk-e, hogy Sason van a legszebb tiszai homokföveny. Bizonyos nyári­ napokon a part olyan, mint a tengerpart: hullámos homokos. Volt, hogy ezren is ellátogattak ide, hogy megcsodálják a Közép-tiszai Tájvédelmi Körzet szépségeit, közben nagyokat fürödjenek a hűs folyóban.

– Ma már kevesebb az időm a horgászatra, fürdésre, mert Kecskemétre járok át dolgozni. Mint itt oly’ sokan. Telekocsi, kisbusz hoz-visz bennünket. Az egész falu mozgásban van hétköznap – fűzi hozzá.
Tovább sétálunk, hagyjuk Gyulát dolgozni.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Gábor Gyula a fővárosból költözött Tiszasasra | Fotó: Mészáros János
[/caption]

– Rá se ismernének a községre, ha visszaugranánk ötven évet! – legyint egy arra járó­ férfi, Laskai István, látva, belefeledkezünk a régi szép épületek látványába. – 1966-ban költöztem ide Dévaványáról, olyan változások történtek itt, hogy csak a fejemet kapkodom! Van itt minden, ami kell, ahogy mondják: mint a jó bótba’! Érdemes szétnézni ­nálunk!

Ha valaki, hát István tényleg szemtanúja volt a változásoknak, sőt, bizonyos mértékig előidézője is: 2010-ig ő volt a falu vezetője. Ma már kényelmesen dől hátra, jól megérdemelt nyugdíjas éveit tölti Tiszasason. Polgármesteri székét egy fiatal kollégának, az agrármérnök végzettségű és szemléletű Gyói Gábornak adta át, aki a kistelepülésen számos „kísérletet” kezdeményezett. Energianádat telepítettek például a falu határába a Debreceni Egyetem közreműködésével, hozzá brikettáló­üzemet építettek, hogy végleg megszabaduljanak a borsos gázszámláktól.

Ugyancsak kísérletképpen szociális kertészetet hoztak létre: fejes káposztát, sütőtököt, fűszerpaprikát ültettek. A kísérlet bevált, a munkanélküliek-közmunkások bevonásával begyűjtött termés egy részét a szegény családok kapták, másik része az iskola konyhájára került alapanyagként, de jutott eladásra is. A település ennél is tovább ment.

„Friss biozöldségek eladók, hozz szatyrot!” – olvassuk a település hirdetőtábláin elhelyezett szórólapokat. Kíváncsiak vagyunk, hogyan néz ki egy önfenntartó biokertészet, ellátogatunk oda, bár szatyrunk nincsen…
– Jöjjenek beljebb, épp a salátauborkákat szüreteljük – invitál a fólia alá Szél Szilvia, a biokertészet vezetője. Azt látjuk, a zöldségek mellett-között mutatós virágok, fűszernövények pompáznak.

– Nem a magjuk szóródott el véletlenül, tudatosan ültettük ide ezeket a növényeket – magyarázza, hozzátéve, a bazsalikom például vonzza a méheket, de erős illata telíti a levegőt, melyet a bogarak nem szeretnek. El is kerülik a zöldségféléket, így nem kell használni permetszert.
– Ez itt ehető krizantém, kóstolja meg – nyújt felénk egy narancsszínű virágot Szilvi. – Nem kell félni tőle…! Múltkor pitypangból készítettünk szörpöt, nagyon ­finom az is! – biztat bennünket.

Egy életünk, egy halálunk, elrágcsálunk egyet. ­Miközben ízlelgetjük a virágot, Szilvi­ ­elmeséli, háztáji biogazda tanfolyam indult ­Sason elsősorban a közmunkásoknak, melynek a célja, hogy vegyék észre, mennyi értékes, felhasználható növény terem körülöttünk. Gyógynövény-­ismertető foglalkozást is tartottak már. Ezek a foglalkozások annyira sikeresek, hogy a múltkor valaki szabadságot vett ki, hogy részt tudjon rajta venni.

­Szerencsére egyre ­többen látogatnak el a biokertészetbe is, hogy innen szerezzék be az ebédre való egészséges, vegyszermentes növényt.
Ha lassan is, de úgy tűnik, a sasiak szemlélete kezd megváltozni: az állattartásnak, növénytermesztésnek újból kezd becsülete lenni. Persze, ehhez idő kell. Már csak azért is, mert a helybeli gyerekek többsége – hiába születtek ide – nem tudja megkülönböztetni a libát a kacsától, a szamarat a lótól.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Laskai István szerint sok minden fejlődött Sason | Fotó: Mészáros János
[/caption]

Jobb híján állatsimogatót nyitottak a falu határában, ami rövid időn belül népszerűbb lett, mint a játszótér. Jönnek is a kicsik szamaragolni, kutyát simogatni, sertést etetni.­ Közben szépen lassan megismerik és megkülönböztetik az állatokat egymástól, illetve rájönnek: a tehén nem lila, a csirkén pedig toll van, nem nejlon. Mindenkinek az a célja, hogy felélesszék Csipkerózsika-álmából a háztáji állattartást, és rájöjjenek a helybeliek: a minőségi alapanyagokból még főzni is jobb.

Márpedig az étkezés Tisza­sason központi téma. Mindig is az volt. A jómódú Tiszasas népének táplálkozása egyáltalán nem volt nyomorúságos. Mohácsi Lászlóné Meggykeféce és tarajos kurcina című könyvében Balogh Lászlóné például így summázta a helyzetet: „Aki dógozott, annak vót mindene. Aki nem dógozott, koplalt.” Valahogy most is így van ez… Bár, tény, manapság már modernebb ételeket tesznek a családi asztalra, nem málét, görhét, kukoricás kenyeret, sült tököt meg lepecset.

– Gulyásleves, mákos tésztával – felelnek az ebéd­hordó asszonyok, amikor megkérdezzük, mit főztek ma a konyhán. Horváth Ilona, Oláh ­Józsefné és Horváth Ágnes a településen az idősgondozó is, nap mint nap meglátogatják a segítségre szoruló időseket, hogy elvigyék nekik a ­napi menüt meg beszélgessenek egy kicsit velük. Sokszor ez utóbbi talán fontosabb is.

– Ha látjuk, hogy valakinek rossz a kedve, igyekszünk felvidítani. Ha sikerül, még az ebéd is jobban esik neki – ­meséli Ági, aki négy év gyes után ment vissza dolgozni. Azt mondja, várta már, hogy újra felnőttek között legyen.
– Egy évig baba-mama klubba jártunk, szerencsére még ilyen is van a faluban. De ha szórakozni szeretnénk a párommal, bizony ahhoz Kecskemétre kell utaznunk! – ingatja a fejét az anyuka, aki ­Tiszasasra született, itt gyerekeskedett, itt nőtt fel.
– Hogy elmennék-e Sasról? Megszoktam már, megszerettem ezt a települést, nem tervezzük, hogy elköltözünk ­innen…