Hihetetlen: kagylók támadták meg egy csónak utasait a Tiszán

Hatan ülünk a gyorsan sikló járműben. Borbás Zsolt, a megyei közgyűlés alelnöke, aki kísérőjével a Tisza tó és a folyó élete iránt érdeklődve kereste fel a víztározót és erről beszélgetve tölti az út jó részét Fazekas Helgával, a Kötivizig osztályvezető-helyettesével és munkatársával, Kéri Brigittával. Legfőbb informátorunk, Pádár Gábor a folyó minden zegét, zugát tenyereként ismerő hajóskapitány, aki most hajóvezető is egyben, és mi ketten fotóriporter kollégámmal.

Fejes Lőrincnek, a Kiskörei Szakaszmérnökség vezetőjének szellemi útravalója után egyből zsákmányunk is akad, a nap során a legnagyobb. A zsilipek fölött hajóorr mered ki a vízből, a Délibáb roncsát takarják a hullámok. A huszonhét méter hosszú motoros 1934-ben épült Komáromban a Skoda gyárban, s eleinte csehszlovák zászló alatt járta a Dunát. 1938-ban vette meg a Magyar Folyam és Tengerhajózási Rt., átkeresztelték Megyer névre, s innen valóban délibábbá vált a történet. Ugyanis a közelben elsüllyedt Dömös elsőtisztjének korabeli naplójában már Délibábként szerepel a hajó, mint a Kiskörénél levő 101. számú katonai parancsnokság székhelye. Miután 1941-ben jugoszláv aknákat szedett fel a Dunán, utána hozták át a Tiszára, s ha így volt, akkor 1944 őszén szinte ugyanott süllyesztették el először, ahol most is pihen a Tisza-tó fenekén. Akár visszajáró léleknek is nevezhetjük. Nagy pusztítás folyt akkor a folyón, rengeteg hajóroncsot vettek számba a háború után a mederben. A Megyer kiemelése után 1945-től Délibáb néven szolgált a Balatonon, majd a Dunát járta a MAHART vezérigazgatójának személyes járműveként.

– Amikor én jártam a fedélzetén, már jóval szerényebb beosztásban dolgozott, a hajókikötő stégek vontatására használták – meséli Pádár úr.
Végül magántulajdonban a Tisza-tóra került, ahol bezárult a kör. 1984-ben egy melléfogás miatt a tó szintjének változásakor elöntötte a víz és elsüllyedt. Mára jószerével annyi maradt belőle, amihez a víztől már nem lehet hozzáférni, minden másnak lába kelt, úgy várja a feltámadást.
Tovább indulva a zsilipkamra falán élő kagylóknak köszönhetően nagy köpködés közben kelünk át a vízmű alatti szakaszra. A leengedett vízből szárazra kerülve bosszúból teleszórnak bennünket iszapos vízzel a falhoz lapuló hajóban, így aztán örülünk, amikor a zsilipkapu nyíltával megválhatunk a goromba társaságtól.

Pár perc múlva már újabb hajótragédia, a pusztataskonyi híd fölött felrobbantott Dömös végső nyughelye mellett siklunk tovább. A hajóból ugyan ma már semmit sem látni, de lapátkerekének váza évtizedekig meredt ki a vízből, amíg végképp el nem mosta az idő. Pádár úr szerint amit nem szedtek ki belőle, azt a Tisza állandóan változó partvonala intézhette el végleg.

A Dömös 1884-ben Léda néven épült az Óbudai Hajógyárban, s a háború előtt az ötvenhét méter hosszú lapátkerekes gőzös szorgalmasan hordta a környező falvakból Szolnokra a kofákat gágogástól, hápogástól és asszonyi pörlekedéstől hangos fedélzetén. 1944-ben lefoglalták a németek, szálfákat akartak vele vontatni a Tisza felső szakaszára, de a hadihelyzet változása miatt nem jutottak tovább Kiskörénél. Itt egy utászalakulat fölrobbantotta, s olyan alapossággal végezték dolgukat, hogy a jobb sorsra érdemes hajót nem érte meg kiemelni a folyóból. Mi is csak az emléke előtt tudtunk fejet hajtani, s kapitányunk ezen a folyószakaszon már nem is emlékezett másra egy vízben talált hajókormánynál.
Így egészen Tiszabőig ereszkedtünk, ahol a bal parton szúrt szemet egy jókora vasalkotmány. Színültig beiszapolódott roncs lapult orral fölfelé a fák alatt. A ma már ismeretlen nevű uszályt valamikor partvédelmi céllal süllyesztették el ezen a helyen, míg máshogy nem döntöttek felőle. A hajó szemmel láthatóan  úgy járt, mint a fagylaltostölcsér. Amennyi apránként elfogy a tartalmából annyit harapnak le a falából, míg végül vissza nem kerül az egész az ócskavas-kereskedelem körforgásába.  Hasonlóra már csak Szolnok alatt bukkanunk, addig be kell érnünk néhány komppal, a parti horgászokkal, korhadó halászcsónakokkal és egy nudistatelep szerény kínálatával. A megyeszékhely közelségét jelzik a szaporodó parthoz kötött motorcsónakok, végül a város alatt a jobb parton Pádár úr ismerőseként szintén elsüllyedt uszály lapul.

– Ez a 306-os számú uszály, a vízügyé volt – mondja.
Amikor leselejtezték, a cég eladta a MÉH-nek, onnan vásárolta meg valaki. Ma sem tudni, hogy mi volt a célja vele, mert miután jelenlegi helyére vontatta, ott is hagyta. Valami pénzügyi manővert sejtenek a háttérben, de végül úgy járt, mint a Délibáb Kiskörénél. Szintén emberi hanyagság miatt süllyedt el. Azóta is itt mered ki a vízből, már amit nem loptak még el róla, hiába szólították fel többször is a gazdáját az elvitelére. Igaz, nem lenne könnyű dolga vele, mert csak a folyóról lehet megközelíteni, s nem is lenne olcsó mulatság. Mi tovább is megyünk, miután békét kötöttünk a roncs mögött lapuló horgásszal akinek forgolódás közben kis híján elvittük az egész felszerelését, hogy utunkat az utolsó jelenleg ismert ronccsal, egy Tószeg térségében zátonyra futott fahajó emlékével zárjuk.

Az időközben teljesen elkorhadt jármű helyét már csak az iszapba ágyazott rakománya, megkötött cement és cseréphalom jelzi, ugyanis ez a hajó Szolnok háború utáni újjáépítésének is emléke. A várost egykor tápláló tiszai fahajók, amiknek tulajdonosai, a Szapáry utca hajósgazdái a város tehetősebb polgárai közé tartoztak, a háború után építőanyagot szállítottak a környékről a súlyos károkat szenvedett megyeszékhely újjáépítéséhez. Ez az egy ma már ismeretlen okból sohasem jutott el úticéljához, s csak egy folt mutatja pályafutása végét. Megtekintésével a mi felderítő utunk is véget ért a Tiszán, s Szolnok felé visszafordulva sajnos elmondhatjuk, hogy szinte több hajót találtunk a víz alatt, mint fölötte. A néhány horgászt, fürdőzőt, egy két kompot és a Szolnok táján kikötött magán-yachtokat kivéve, szinte alig találkoztunk vízi élettel a folyón. A vízügy két megmaradt uszája, kitűzőhajói és jégtörői mellett nagyon hiányzik innen a régi  pezsgés. Mert az egykor uszályoktól hemzsegő, méltóságteljesen pöfögő hajókat hordozó Tisza ma szinte kihaltan ballag partjai között. Az az egy sétahajó pedig, amely hála istennek újra felbukkant Szolnoknál még igen szerény kezdete egy esetleg újra megéledő tiszai vízi életnek.