a család az első

2020.12.20. 12:25

Nagy István: a halászlé elkészítése nálunk mindig férfiúi feladat

A jászol egyszerűsége is arra figyelmeztet, hogy a boldogság záloga nem az anyagiak végtelenségig való hajszolásában rejlik, sokkal inkább abban, hogy megtanuljunk hálásnak lenni az együtt töltött időért, mert mégiscsak ez az igazi érték – mondta a Vasárnap Reggelnek Nagy István, aki bízik benne, hogy idén fehér karácsonyunk lesz.

Hidaskürti Nagy Mátyás

Nagy István portré, interjú

Fotó: Pelsőczy Csaba

Az agrárminisztert az ünnepi készülődésről, viszontagságos fiatalkoráról és kedvenc zenekaráról is kérdezte Hidaskürti Nagy Mátyás.

Szép adventi koszorút látok az íróasztalán. Miniszter úrról köztudott, hogy hívő református. Hogy telik önöknél az Advent időszaka?

Nagyon szeretem az adventi időszakot, mert számomra megtestesíti mindazt, ami egyre inkább hiányzik az életünkből: ebben a nyüzsgő világban, ahol vibrálnak a fények, erősek a hangok és állandó a sürgés-forgás, az Advent az elcsendesedés, a várakozás és az együtt gondolkodás időszaka. Alkalmat teremt, hogy vasárnap délután leüljünk a családdal, gyertyát gyújtsunk és beszélgessünk egymással. Bevallom, mi ilyenkor énekelni is szoktunk, az ének segít feloldani a gátlásokat, és levetkőzni a felvett viselkedésformákat, mindenkit visszazökkent a formális világból abba a lelki közösségbe, amit folyton keresünk, és amit úgy hívunk, hogy család.

Az idei év úgy tudom különleges a családjának, hiszen megszületett az első unokája.

Fantasztikus, hogy idén eggyel többen vagyunk, amikor Anna Rózára nézek, sokszor arra gondolok: vajon milyen lesz a világ, mire felnő, és vajon lesz-e olyan élettér, amelyben megtalálja a maga számításait és boldogságát. Éppen ezért hatalmas felelősség úgy élni és dolgozni, hogy ő már egy még jobb világban nőhessen majd fel.

Együtt töltik a Szentestét?

Mindig együtt töltjük a Szentestét, otthon, Mosonmagyaróváron. Remélem, a koronavírus nem szakít el bennünket egymástól, borzalmas lenne, ha éppen most kapnám el, és külön kellene töltenem a Karácsonyt a szeretteimtől. Bízom benne, hogy Szenteste a családdal együtt tekinthetünk majd vissza az idei esztendőre, számot vetve és hálát adva a jövőre nézve. Manapság sajnos a hála szó szinte teljesen kiment a divatból, folyton csak háborgunk valamin, mindig másra, többre, jobbra vágyakozunk, ami sokszor elfeledteti velünk a legfontosabbat, mégpedig, hogy értékeljük mindazt, amink van. A betlehemi jászol egyszerűsége is arra figyelmeztet, hogy a boldogság záloga nem az anyagiak végtelenségig való hajszolásában rejlik, sokkal inkább abban, hogy megtanuljunk hálásnak lenni az együtt töltött időért, mert mégiscsak ez az igazi érték. Jézus Krisztus pontosan ezért jött ebbe a világba, hogy megváltsa az életünket, példa legyen előttünk és az igazi értékre irányítsa a figyelmünket.

Milyen fogások készülnek majd? Ön is kiveszi a részét a konyhai feladatokból?

A főzés számomra egy nagyon jó kikapcsolódás. Nálunk a halászlé elkészítése mindig férfiúi feladat: megszerezni, megpucolni a halat és közben elviselni a korholásokat, hogy már megint, hogy néz ki a konyha. Közben sül a bejgli és forralt bort is készítünk. Szurkolok, hogy havazzon idén, mert az nem csak a családot, hanem az utcát is összehozza. Amikor kimegyünk ellapátolni a havat a járdáról, általában találkozunk a szomszédokkal, kiviszünk egy-egy bögre forraltbort, és a lapátra támaszkodva megbeszéljük ki hogy van, mi újság a családdal.

Saját gazdasága és méhészete is van, onnan is kerül majd valami az asztalra?

A mézespuszedli alapjához a méz biztosan a méhészetünkből lesz, a tojás pedig a saját tyúkjainktól. Korábban presztízskérdés volt, hogy a pulykát és az asztalra valót is magam neveljem, de mivel mostanában kevesebb időt töltök otthon, nem tudok ellátni ennyi állatot, így idén sajnos nem lesz saját pulyka. Viszont nemrég voltam a testvéremnél, így az ünnepi „disznóságok” már családilag biztosítva vannak.

Kevesen tudják önről, hogy fejő tehenészként kezdte a pályáját. Miért éppen ezt a szakmát választotta fiatalon?

Az iskola elvégzése után nagyon sokat hezitáltam, hogy merre is induljak tovább. Édesapám tiltakozott az agrármérnöki ambícióim ellen, mert a termelő szövetkezet vette el a földünket és az agronómusok testesítették meg számára mindazt a fájdalmat, hogy az ő földjén már mások gazdálkodnak. Úgy érezte, hogy a fia át akar állni a másik oldalra, ami bennem is lelki válságot idézett elő. Amíg ennek kapcsán vívódtam magamban, fejő tehenészként dolgoztam életem első munkahelyén, Hajdúdorogon. A munkakönyvem elsősora így szól: fejőtehenész 12 forint 50 filléres órabér. Később leültem számot vetni magammal, és rájöttem, hogy rendesen meg akarom tanulni a mezőgazdálkodást.

És végül jelentkezett az egyetemre.

Tudtam, hogy abból a kis megmaradt hat holdnyi földből, amit apám művelt nem lehet megélni. és tudtam azt is, hogy mezőgazdasággal szeretnék foglalkozni, mivel tanyán születtem, paraszt családban nőttem fel és minden felmenőm paraszt volt. Akkor határoztam el, hogy ha már ezt fogom csinálni, akkor a legjobb akarok lenni.

Újfehértón éltek, miért éppen az ország másik felében lévő Mosonmagyaróváron szeretett volna tanulni?

Megnéztem, hogy hol a legfejlettebb az agrártechnológia Magyarországon, és hol sajátíthatom el a legtöbb tudást. Így esett a választásom a Mosonmagyaróvári Egyetemre, amely Európa legrégebben alapított agrártudományi egyeteme. Azt gondoltam, ha csak azt a technológiát megvalósítom majd meg otthon, amit Mosonmagyaróváron látok, akkor máris én leszek a legjobb. Így aztán leültem apuval beszélni erről, hogy az élet hosszú, engedje meg, hogy meghozzam én is a saját döntéseimet, és az intelme ellenére mégiscsak tovább tanuljak. Végül megegyeztünk, és elmentem az egyetemre.

Harag nélkül engedte el?

Így van, és később kiderült, más oka is volt annak, hogy igyekezett lebeszélni a tovább tanulásról, mégpedig az az atyai büszkeség és fájdalom, hogy nem képes finanszírozni a fia tanulmányait. Tudni kell, hogy nagyon szegények voltunk. Úgy kezdtem Mosonmagyaróváron, hogy csak az odautazásra volt pénzem, de másnap már munkát kellett keresnem. Szeptembertől helyi kerteket ástam fel, építkezéseken vettem részt, vagonokat rakodtam és áruházi polcokat rendezgettem, hogy legyen pénzem az első ösztöndíjig.

Fotó: Pelsőczy Csaba

Később Mosonmagyaróvár polgármestere lett. Hogyan emlékezett a kétkezi munkával töltött időszakra?

Úgy gondolom, hogy egy életünk van, és az egyik énünk nem tagadhatja meg a másikat, hiszen az egyik a másikra épül. Amikor Mosonmagyaróvár polgármesterévé választottak néhányan azt kérdezték, hogy lehet egy idegen a város vezetője. Erre tréfásan azt mondtam: úgy, hogy én már húsz éve is kampányoltam Mosonmagyaróváron, hiszen felástam mindenki kertjét, ezért választottak meg. Ehhez hasonló érdekességek máskor is kísérték az életemet, például az első hivatalos miniszteri napomon felhívott a szülőfalumból egy gazda, hogy emlékszem-e, amikor napszámosként dolgoztam nála. Természetesen emlékeztem, akkoriban nyaranta többször elszáradt a paradicsom és paprika ültetvényünk, és dolgoznom kellett, hogy az iskolakezdésre legyen új cipőm, nadrágom és pulóverem. A miniszterré kinevezésem boldogan ünnepeltem, de soha nem felejtem és a Jóisten is emlékeztetett arra, hogy honnan és hogyan indultam.

Beszéljünk kicsit a zenei pályájáról, mert abba is belekóstolt, a Piróka nevű népi együttes tagja volt. Milyen hangszeren játszott?

Bizony, brácsásként muzsikáltam. Gyerekkoromban zenei általánosba jártam, és nyolc évig hegedülni tanultam, viszont amikor a mosonmagyaróvári egyetemre kerültem, az éppen megalakulóban lévő zenekarban nem volt brácsás, kerestek valakit, aki hajlandó megtanulni. Örömmel vállalkoztam, mert mindig is szerettem zenélni, így nyílt ki előttem a népi kultúra világa.

Mostanában miket hallgat? Van esetleg kedvenc zenekara?

Természetesen van, például a Queen együttes szerintem csodát művelt a rock zenében, nagyon szeretem a dalaikat. Ha más műfajú zenét is kell mondanom, akkor Mark Knopfler muzsikája áll nagyon közel még hozzám, de bevallom, ahogy idősödőm, és ha igazi katarzisra vágyom, el kell mennem egy filharmonikus koncertre. Leülök, és átadom magam annak a nagyszerű érzésnek, amikor megszólal a harmónia, egy nagyzenekari Liszt Ferenc darabnál nincs csodálatosabb. Olyan fokú élmény és lelki megtisztulás, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Visszatérve a zenekari évekre: említette, hogy akkoriban nyílt ki a népi kultúra világa ön előtt. Ezt hogyan kell elképzelni?

Az együttessel elkezdtünk Erdélybe járni, muzsikákat gyűjtöttünk a székiektől és a mezőségiektől. Általában Kolozsvárra is elmentünk Kallós Zoli bácsiékhoz, aki bevezetett minket a népi kultúra csodálatos világába. Valami hihetetlen érzés volt visszatalálni a gyökereinkhez, hiszen hiába születtem tanyán, a gyermekkorom pont a tanyasi kultúra felszámolásának időszakába esett, már nem érezhettem át a valódi hangulatát. Erdélyben viszont mindezt megtapasztalhattuk és megtanulhattuk Zoli bácsitól, vagy akár egyszerű paraszt emberektől a tábortűz körüli – sokszor egész éjszakán át tartó – beszélgetésekből.

Van olyan élménye ebből az időszakból, amire máig gyakran gondol?

Emlékezetes számomra például, amikor 1991-ben az egyik erdélyi tábortüzes estén megkérdeztem egy írástudatlan embertől: mihez érdemes fogni az életben? Azt válaszolta erre, hogy mindegy mit csinálsz, de amit csinálsz, abban te legyél a legjobb! Ez úgy megfogott, hogy azóta is nagyon erős vezérelvként működik az életemben, hiszen lehetek akár cipész is, és lehet az utcában rajtam kívül még száz cipész, ha én vagyok a legjobb, akkor hozzám fognak jönni az emberek. Ez óriási tanulság, mert semmi nem jött könnyen az életemben, mindenért nagyon meg kellett dolgoznom. Talán pont azért történt így, hogy aztán meg is becsüljem mindazt, amit elértem.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szoljon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!