2025.05.17. 19:55
Egy keresztet fedeztek fel a vevők egy szolnoki áruház mellett, akkor kezdtek jönni az első hírek
Ismeretlenül lopta be magát az emberek szívébe. Most egy egész város gyászolja, jelenléte ugyanis több volt puszta szokásnál: elment a szolnoki Lidl mellett üldögélő Misi bácsi.
Volt egy bácsi Szolnokon, aki nem kért, de minden nap adott valamit. Egy mosolyt, egy köszönömöt, egy halk köszönést, egy kézszorítást. Misi bácsi a szolnoki Lidl mellett üldögélt kerekesszékében, nap mint nap. Aki csak arra járt, biztosan látta. De amit most látunk, az már csak az emléke, és a kereszt, amit az emlékére állítottak a gyászolók.
Fotó: Major Angéla
Szolnok gyászol – Misi bácsi emléke a szívekben él tovább
Egy közösségi bejegyzés híre sokakat elszomorított: a posztból kiderült, hogy elment egy idős férfi, sokak Misi bácsija. És a hozzászólások özöne hirtelen megmutatta, mennyien ismerték. Mennyi apró, jószívű gesztus, és mennyi csendes odafigyelés övezte az életét...
„Mindig megfogta a kezem, és megpuszilta”
Szőke-Juhász Barbara megható részletességgel idézte fel a találkozásait Misi bácsival. Mint mondta, három éve ment el szülési szabadságra a szolnoki Lidl üzletéből, előtte azonban minden nap találkozott vele.
Amikor reggel megérkeztem, már ott volt. Mosolyogva köszöntünk egymásnak, de mennem kellett dolgozni. Az első szünetemben viszont mindig kiszaladtam hozzá. Vittem neki reggelit, üdítőt, néha cigarettát is a parkoló melletti trafikból. A következő szünetben újra mentem – akkor általában gyümölcsöket, vizet vittem neki. Minden nap kapott valamit. Sokszor megfogta a kezem, megpuszilta. Megható volt, ahogyan kifejezte a háláját.
Kedves, egyszerű beszélgetések voltak ezek, melyeket sokszor csak egy mosoly vagy egy integetés kísért.
Amikor terhes lettem, az utolsó napomon odamentem hozzá, és elköszöntem, hogy majd körülbelül három-négy év múlva találkozunk. Várjon meg, és akkor megreggelizünk együtt az első szünetemben. Sajnos már nem tudunk... Gratulált nekem a kislányomhoz, és áldást mondott. A férjem ugyanúgy jó barátja lett, ő is mindig vett neki valamit, és kezet fogtak, neki is messziről köszönt, a férjem meg vissza hangosan.
„Tudtam, milyen, amikor kenyér se jut az asztalra”
Egy másik, névtelenséget kérő hozzászóló is gyakran segített Misi bácsinak. Mint mondta, apósának hasonlóan nehéz sorsa volt, és talán ezért is érzett különös kötődést hozzá.
Soha nem kért semmit. Amikor vásároltam neki, vagy pénzt adtam, mindig tisztelettudóan viselkedett, megköszönte. Nem tudom, másoktól mit kért, de tőlem sosem. Engem nem is ez érdekelt, hanem csak az, hogy valaki, akinek ilyen sors jutott, még képes volt emberként viselkedni ebben a megkeményedett világban.
Ahogy mesélte, mindig segített, ha a városban vagy másutt hasonló helyzetben látott valakit.
Talán így neveltek. Talán csak nem felejtettem el, milyen az, amikor kenyér se jut az asztalra. Emlékszem, milyen az az üres gyomor és az, amikor valaki csak egy mosolyt ad, mégis könnyebb lesz a nap.
Fotó: Major Angéla
Egy város, mely emlékezik
Most, hogy Misi bácsi már nincs ott a Lidl mellett, csak egy közeli nagy fa tövében álló kereszt őrzi az emlékét. És az a sok szeretet, ami kommentek százain keresztül is képes melegséget árasztani. Egy közösség szólalt meg őszintén és ismeretlenül is mély együttérzéssel. Valódi, megható történet bontakozik ki egy emberről, akit talán senki nem ismert igazán, de mégis sokan szerettek.
Sosem kérte, amit adtunk, de mindig hálás volt érte.
– írta egy kommentelő, aki sokszor vitt neki péksüteményt és üdítőt, amikor bevásárolni indult.
Egy hölgy úgy emlékezett vissza:
Mindig váltottunk pár szót, örült, ha beszélgethetett. Nem számított, milyen rövid a találkozás, ő akkor is teljes figyelemmel fordult felém.
Volt, aki csak ritkán járt Szolnokon, de mint írta, Misi bácsi mindig megismerte. Más szerint egyszerűen nem lehetett elmenni mellette anélkül, hogy ne köszönt volna mosolyogva. Volt, aki így idézte fel az utolsó találkozást:
Még beszéltem vele a kórházban egy hete.
Sokan írták, hogy nem fogadott el pénzt, csak az ételt vette el, és azt is mindig köszönettel. Egy úr mesélte:
Ő is ember volt, és jólesett neki a figyelem, a gondoskodás.
Egy másik hozzászóló hozzátette:
Soha nem kért, csak mosolygott, ha kapott valamit.
A legmeghatóbb talán az volt, hogy sokan azok közül is őszintén gyászolnak, akik soha nem beszéltek vele, és a családját sem ismerik.
Nem tudjuk, ki volt, kik maradtak utána, de úgy érezzük, közünk volt hozzá. Mert itt volt velünk
– írta egy olvasónk.
Többen megálltak a kereszt előtt, mécsest gyújtottak, vagy csak elidőztek egy pillanatra. Egy másik olvasónk azt írta:
Mintha még mindig ott ülne. Megszoktam, hogy ott van, és most nehéz megszokni, hogy már nincs. A Lidl parkolója felé sétálva csak lehajtott fejjel megyek tovább, a csend, amit maga után hagyott.
Többen így búcsúztak tőle:
Szegény Misi bácsi, jó ember volt. Hiányozni fog.
Az áruház melletti fa alá állított kereszt nemcsak egy emlékhely, hanem egy szeretetteljes közösség lelki tükre is. Mécsesek, virágok sorakoznak – jelezve, hogy sokak számára bizony ő volt az egyik legjobb része a városnak...
