Eldobott kaparós sorsjegyeket gyűjt a kunszenti férfi

– Az úgy volt, hogy... – és Szabó Tamás izgatottan mesél hobbijáról. Kérdések nélkül is ömlik belőle a szó, a kaparós sorsjegyekről hallunk érdekességeket, furcsaságokat. Igen, a kaparós sorsjegyekről.

A kunszenti férfi ugyanis ezt gyűjti pár éve. Korábban régi-régi lottószelvényekre vadászott (erről írtunk is korábban), de azt mondja, ez a kör lassan bezárul, egyre nehezebb és drágább sok tíz éves szelvényekre bukkanni vagy azokat megvásárolni.

– Egyik alkalommal az újságosnál vásároltam, amikor megpillantottam egy eldobott kaparós sorsjegyet az asztalon. Emlékszem, egy szép, színes Black Jack volt. Arra gondoltam, miért ne gyűjthetném ezeket? Akkor, ott, azzal a darabbal alapoztam meg a gyűjteményemet. Azóta a Black Jackből legalább tizenötfélém van már.

Ha nem tudná valaki: ugyanazon nevű sorsjegyek abban különbözhetnek egymástól, hogy az egyik zöld betűs, a másik piros, a harmadik tarkabarka, egyiknek a háttere sárga, a másiké kék. No persze, ezt egy „mezei” szemlélő észre sem veszi. De Tamás nem „mezei”.

– Egy gyűjtő szeme szinte azonnal rááll ezekre. Én például mindig végigböngészem a sorsjegy mindkét oldalát, alaposan szemrevételezem, miben különbözik a már meglévőktől.

Érthető, hogy egy kaparóssorsjegy-gyűjtőnek érdemes jóban lenni az újságosokkal, lottózóban dolgozókkal. Tamás esetében nincs is ebben hiba, név szerint ismer mindenkit. A dolgozók gondolnak is rá, mindig félreteszik az érdekesebb darabokat neki, legyen az már lekapart vagy teljesen új. Kérdésünkre, hogy a nem lekapart szelvényeket aztán otthon megnézi-e, hogy nyert-e, furcsa választ kapunk:

– Soha nem nézem meg. Ha éppen az lenne a főnyeremény, hát buktam egy nagyot. Meggyőződésem azonban, az én szerencsém olyan mélyre van elásva, hogy száz bányász száz év alatt sem hozná felszínre! Soha életemben nem nyertem semmit. Múltkor felhívott valaki egy mobilszolgáltató nevében, hogy gratulál, mert nyertem százötvenezer forintot. Rögtön mondtam neki, hogy úgysem hiszem, mert én soha nem szoktam nyerni.

Megtudjuk, hogy az első kaparós sorsjegyek a nyolcvanas évek elején-közepén jelentek meg. Egy-egy talált sorsjegyről nehéz megállapítani, hogy mikori, mert évszám nincsen rajta, a sorszám alapján lehet(ne) csak beazonosítani a korát.

– Legalább száztíz-százhúsz különböző kaparós sorsjegyet gyűjtöttem eddig össze, persze, ennél jóval több van, hiszen egy fajtából több sorozat is megjelent már. Nem is gondolnánk, hányféle sorsjegyre költhetjük a pénzt! – fűzi hozzá Tamás, akinek a gyengéje – ahogy fogalmaz –, hogy mindent „elvágólag” rendszerez. Azaz különböző speciális mappákban tárolja a sorsjegyeket. Forgatja, lapozgatja is rendszeresen ezeket, akárcsak egy háziasszony a szakácskönyvét. Kedvencei az állatos sorsjegyek, ezen sokszor elidőzik a tekintete.

Tamás érdekes sorsjegyeit ezen a hétvégén, szombaton délelőtt közelebbről is meg lehet csodálni, ugyanis a férfi egy országos börzét szervez Kunszentmártonban, a gazdakör épületében. Ide várja hasonszőrű „őrült” gyűjtőtársait is.

Kétszer fogadott rájuk, hiába

Akárcsak most, régen is akadtak szenvedélyes gyűjtők. A néhai szolnoki Híd bisztróban volt valamikor egy szebb napokat látott csapos. Az egykori világháborús repülőtiszt a búfelejtők méregetése mellett szerencsejátékból próbált valamit javítani anyagi helyzetén. Valószínűleg ő rendelkezett Szolnok legnagyobb lottószelvény-gyűjteményével, a „fogadónál marad” cédulákat kartonokra ragasztva őrizgette lakásában. Sokat nézegette őket, így próbált sikertelenül valami törvényszerűséget kiolvasni a számokból. Emellett totózott, amit egy, a vendégcsapat által elvesztett magyar-szovjet meccs után hagyott abba. „Kétszer fogadtam rájuk! A háborúban arra, hogy vesztenek, most a győzelmükre, mindkét esetben cserbenhagytak” állapította meg csalódottan utolsó szelvényét összetépve.

Szathmáry István