Fájóan szép ünnep a mindenszentek a váci megyés püspök szerint

Figyelem az órát. Pontban négyre beszéltem meg az interjút a püspökkel. Azonnal felkapja a kagylót, amikor kicsörög a telefon. Azt mondja, ott ült a készülék mellett, és várta a hívásomat.

– Tartom magam ahhoz, amit megbeszéltünk. A pontosság nagyon fontos az emberi kapcsolatainkban. Anyám úgy nevelt, hogy aki megtisztel a bizalmával, annak én is bizalmat adjak. Templomi szolgálataimnál és akkor is, amikor a főiskolán tanítottam, igyekeztem mindig időben érkezni, ezzel is megadva a tiszteletet másoknak.

– Legutoljára Tiszasason találkoztunk egy ott épült templom avatásakor. Egyszerű, fehér Suzukival érkezett. Se nagy autó, se testőrség, se nagy csinnadratta nem volt Ön körül.

– Kötődöm a „mi autónkhoz”. Sokáig éltem Esztergomban, nem egyszer tettem látogatást a gyárban. Ez a kocsi a szolgálati autóm, nincs is más, sokszor én vezetem. Egyébként sem vágyom hatalmas autóra.

– Elég régen rájöttem arra, hogy az a jármű, aminek négy kereke van, megbízható és elvisz egyik pontról a másikra, az nekem tökéletesen megfelel. Nem is értem azokat az embereket, akik csak azért vásárolnak egy nagyobb, drágább kocsit, mert az jobban csillog. Az autó nem cél, hanem eszköz.

– Ugyanez vonatkozik a márkás ruhákra is?

– Remélem, nem botránkoztatok meg senkit azzal, ha elárulom, hogy még a közelmúltban is tudtam örülni egy Karitász csomagban felfedezett, pont rám méretezett ruhadarabnak. Azóta is boldogan hordom. És bármennyire is ellenkeznek sokan, nem fogok megválni tőle!

– Netán kínai boltban is szokott vásárolni?

– Ott nem. De az esztergomi turkálóban már voltam.

– El tudom képzelni azt a döbbent pillantást, amivel ott fogadták…

– Megszokták, hogy csodabogár vagyok! Amikor például a püspökkertben korábban bárányokat, meg szamarat tartottam, igen furán néztek rám. De akkor is sanda pillantásokkal méregetnek, amikor reggelente, uszodába menet összeszedem a földről a szemetet, a következő kukánál pedig kosarazok vele egyet.

– Ezek szerint rendszeresen sportol? Nem a kosarazásra gondolok…

– Ma már csak úszni járok, de régebben futottam is. A munkahelyemre viszont a mai napig kerékpárral jutok el. Nem csak praktikus, de egészséges is. Az uszodában általában fél órát tempózom, szépen, lassan. Véletlenül sem gyorsan, mert senkit nem akarok megszégyeníteni azzal, hogy leelőzöm! (hatalmas kacagás) Úszás után aztán az öltözőben a baráti társasággal mindig megtárgyaljuk az élet eseményeit. A meleg vízbe beülni pletykálkodni sajnos nincsen időm…

– Majd ha nyugdíjas lesz…!

– Én is ezt gondoltam, de az ismerőseim megpróbálnak kijózanítani, hogy a nyugdíjasnak sincsen sok ideje! De egyelőre nem is élhetem a nyugdíjasok életét, mert még nem engedett el a „főnököm”, a pápa. Pedig júliusban betöltöttem a 75. életévemet, akkor kértem tőle a felmentésemet. Azt a választ kaptam, hogy amíg nem szól, tegyem a dolgomat, mint eddig. Hát, lassan fél éve nem szól.

– Az egyházmegye nagy örömére. Sokan kedvelik Önt szelídsége, jósága és józansága miatt. Nehezen engedik el.

– Érzem is a szeretetet, de higgye el, nem mindenki osztja ezt a nézetet. Bizonyos dolgokról ugyanis nekem teljesen más a véleményem. Szerencsére felismerem az alakoskodást, az álságos szeretetet, a pedálozást. Hála Istennek, a munkatársaimra mindig lehet számítani, ez nagy biztonságot ad.

– Azt hallottam Önről, az a legnagyobb hibája, hogy nem szigorú. Igaz lehet?

– Elfogadom, ez az én gyengeségem. Nem szeretem a konfliktusokat, amennyire lehet, elkerülöm azokat. De van ennek egy másik olvasata is: amikor nagyon próbára teszik a türelmemet, a Toldiból idézek: „Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette…”, de aztán elrepül a nagy kő...! Ilyenkor nagyon dühös tudok lenni.

– Előfordult, hogy kiabált?

– Sajnos volt ilyen. Nem vagyok rá büszke. Sőt, elárulom, egyszer, egyetlen egyszer egy pofont is adtam egy fiúnak. Érdekes módon, évekkel később megköszönte ezt a pofont. És bár erre sem vagyok büszke, tettemet vállalom.

– Vállalja azt a véleményét is, hogy ideje lenne nős embereket pappá szentelni.

– Igen. Úgy vélem, a papi szolgálatnál sokkal fontosabb szempont, hogy az ember hiteles maradjon, valamint a hitében és emberi kapcsolataiban kiegyensúlyozott és bölcs legyen, mint hogy cölibátusban éljen. Sokszor elmondtam már, hogy – bár jó szándékú döntés volt – a középkorban az egyház összekeverte a szerzetesi hivatást és az egyházközségek vezetését.

– Ez hiba volt. A nőtlenség nagy érték, de személyre szabott. Nem elvárható attól a fiatal paptól, akire négy-öt falut is bízunk, hogy nőtlen maradjon. Ugyanakkor nagyon sok közösségnek nincs is vezetője – talán a könnyítés segítene a paphiány problémáját megoldani.

– Remélem, én még megélem azt, hogy arra méltó nős embert pappá szenteljenek! Azt, hogy női katolikus papok is szolgáljanak... nos, ezt már nehezebben tudom elképzelni.

– Szeretne már pihenni, másként élni?

– Igen, jó lenne szabadabbnak lenni. Volt gondolatom, hogy nyugdíjazásom után elmegyek plébánosnak, de az megint teljes embert kíván. Szeretnék inkább sokat beszélgetni a barátaimmal, és olvasni, olvasni, amire eddig nem volt időm.

– De a napirendem nem fog változni, nem is akarom, hogy változzon. Gyerekkorom óta korán kelő vagyok, de korán is fekszem. A reggeleket nagyon fontosnak tartom. Mindig fél hat előtt kelek, a csöndben elrendezem a dolgaimat, felkészülök a napra. A reggelnek varázsa van, ahogyan felvirrad a nap, ahogy megszólalnak a madarak. No, jó, tudom, ez most szentimentális...

– Mindezt hol szeretné átélni a jövőben?

– Itt, a Dunakanyarban. Az egész életem a folyóhoz kötődik. Nem is tudnám elképzelni magam máshol. Egyébként egy idősotthonba költözöm majd, úgy gondolom, ez így a normális.

– Ha újra születhetne, másként élne?

– Nem. Mindig is jól éreztem magam a bőrömben. Édesanyám özvegyként egyedül nevelt fel. Amikor pap lettem, magamhoz vettem őt, ő vezette a háztartásomat. Különösen szoros volt a kapcsolat közöttünk. Mindig elmesélem viccesen, hogy amikor későn értem haza már felnőttként, még akkor is bizony megdorgált.

– Pont úgy, ahogy azt tizenöt éves koromban tette. Napi kapcsolatban voltunk, minden örömömet és bánatomat elmondhattam neki. A nőtlenség azt hiszem, csak úgy képzelhető el, hogy van egy erős személyes háttere az embernek. Nekem az volt, valószínűleg így újra nőtlen lennék, ha mindent elölről kezdhetnék...

– Nekem soha nem jelentett problémát a költözködés sem. Első perctől kezdve jól éreztem magam Kőbányán, Zuglóban, Márianosztrán, Pilismarót-Dömösön, Esztergomban és itt, Vácott is. Soha nem unatkoztam sehol, mindig megtaláltam a feladataimat, és közben sok szép barátság született. Az élet elkényeztetett, Isten a tenyerén hordozott.

– Oly’ szeretettel beszél az édesanyjáról. Nehéz szívvel várja mindenszentek, halottak napja ünnepét?

– Éppen 25 évvel ezelőtt búcsúztattam el édesanyámat a pilismaróti temetőben. Ez az ünnep mindig megható, most is készülök rá. Úgy vélem, a halottak napi temetői látogatás valamiképpen megszelídít bennünket. A megbékélésnek, az egymásra találásnak valami különleges, szép alkalma ez. Fájóan szép ünnep.

– Igen, szép, mert gyönyörű dolog átélni újra azt a szeretetet, ami összekötött bennünket valamikor az elhunyttal. Ez az ünnep nem az önmagunkat becsapó harsányságról szól, hanem egy olyan csoda átéléséről, amikor az ember elnémul. Ekkor találkozik össze a fájdalom és az öröm könnye.

Máris teljesült a püspök vágya

Hétvégén, interjúnk készítése után érkezett a hír, hogy a pápa katolikus pappá szentel két evangélikus lelkészt. A dolog érdekessége, hogy mind a ketten házasságban élnek, sőt, gyermekeik is vannak. Ők az első papok, akik felmentést kaptak a cölibátus alól az egyházfőtől. Így hát Beer Miklós „jóslata” és vágya a nős papokkal kapcsolatosan sokkal korábban teljesült, mint ahogy azt remélte.