A régmúlt ízei köszönnek vissza Kránicz Katalin házi kenyereiben

– Mindig a pékmesterség töltötte ki az életét?

– Egyáltalán nem. Óvónőként indult a pályám, majd jó ideig képkeretezőként dolgoztam. Emellett számos terület érdekelt a kosárfonástól kezdve a Tiffany-készítésen át a hímzésig. A kétkezi munka varázsa valahogy mindig is rabul ejtett.

– Kenyerei régi, hagyományos receptúra alapján készülnek. Mióta süti házi termékeit az otthoni műhelyében, és honnan a sütés iránti szeretete?

– A műhelyem másfél éve van meg, de már jóval korábban felkeltette az érdeklődésemet a kenyérkészítés. Szívesen olvasgatom a régi recepteket, habár a munkám során nem hagyatkozom teljesen rájuk.

Mindent a magam érzéseire, ízlésvilágára írok át.

– Az alkotás iránti érzékem egyébként nagyrészt a neveltetésemhez köthető. Már gyermekkoromban azt táplálták belém a szüleim, hogy ha földed van, mindened van. Van munkád és ennivaló az asztalodon. Kell ennél több? Megjegyzem, ma is fontos számomra a gazdálkodás, Kunhegyes határában például még mindig termesztünk búzát.

– Budapesten tanulta ki a kenyérsütés alapjait, de nemcsak az iskolapadban képezte magát.

– Így igaz. Idős emberekhez is ellátogattam, hogy elmondják, mi a kovász lényege, és mitől volt különleges fiatalkoruk kenyere. Eljutottam egy idős pékhez a Balaton-felvidéken, aki szintén hagyományos eljárással, adalékok nélkül sütötte a kenyerét. Megdöbbentő volt látni, hogy ezek a mesterek milyen szeretettel beszélnek a munkájukról, és adják át a tudásukat. Szerénykedve, hogy ő csak egy pék, és csak kenyeret készít. Végül teljesen beleástam magam a szakmába, és rádöbbentem, hogy az a legjobb, ha visszamegyünk egészen a gyökerekig, vagyis a száz-százötven évvel ezelőtti készítési módokhoz. Hát én magam is ebben a szellemben készítem a kenyereimet. Emellett persze elsajátítottam a modern élelmiszeripari követelményeket, alapelveket is.

– Milyen kenyerek sülnek a családi műhelyben?

– Többféle gabonával dolgozom. Készítek száz százalékban teljes őrlésű kenyeret, tönköly-, és rozskenyereket, de van olyan is, amelyikben a fehér liszt a fő alapanyag.

– Nem meríti ki az olykor nehéz fizikai munka és a korai ébredések?

– Sosem esett nehezemre éjjel két órakor felkelni, és elkezdeni a munkát. Az emberektől ugyanis annyi szeretetet kapok, ami minden fáradtságért kárpótol. Tudni kell, hogy sokak számára ezek a kenyerek a régi ízeket, a gyermekkor emlékét idézik fel. Jól esik, amikor az idősebbek könnybe lábadt szemmel jönnek, és mondják, hogy „sosem gondoltam volna, hogy életemben még érezni fogom fiatalságom ízeit”. Sajnos azonban az akkori búzát nem tudom visszahozni.

Manapság jóval több szennyezőanyag kerül a földbe, ami rossz hatással van rá.

– Egy óriási péklapátot látok ön mellett. Mit tudhatunk róla?

– Különleges eszköz ez számomra, úgy százötven éves lehet. Édesanyám faláról hoztam el. Amikor megkaptam a kemencémet, akkor jelentettem be, hogy nagyon szeretném megtartani ezt a lapátot. Naponta ezt használom, vetőszerkezetem nincs. Előfordult olyan eset, hogy egy ügyfelem éppen azt a pillanatot kapta el, amikor ezzel dolgoztam. Meg is jegyezte, hogy feldobta a napját a lapát látványa, hiszen ma már ritkán látni effélét.

– Egy régi hagyomány akkor él tovább, ha a tudásunkat megosztjuk a következő generációval.

– Én is szívesen tenném ezt annak érdekében, hogy fennmaradjon a hagyományos kenyérsütés. A legszívesebben gyerekeknek adnám át a megszerzett ismereteket.

– Gondolkodik azon, hogy bővíti a műhelyét, esetleg nagyüzemben dolgozik?

– Kistermelő vagyok, és meg is maradnék ennek. Hálás vagyok, hogy itthon dolgozhatok, és azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Másra pedig nincs szükségem. Elmondhatom ugyanakkor, hogy jó családot kaptam az élettől. Ha sok a feladat, a férjem és a fiam egyaránt segít a kisebb-nagyobb munkáknál. A tésztakészítést viszont nem engedem át nekik, az örökre az én kiváltságom marad.