Életre szóló élményekkel tért haza az El Caminóról a szolnoki pedagógus

– Októberben járta végig a spanyolországi Szent Jakab-utat. Mit adott önnek az ott eltöltött harminc nap? 

– Amikor az útról kérdeznek, mindig elmondom, hogy ez nem valamiféle teljesítménytúra. A zarándoklat és a túra között óriási a különbség. Ez egy belső utazás, ahol nem a helyszínen van a hangsúly, hanem hogy mi zajlik le bennünk. Magyarországon korábban két zarándoklatra is elmentem, hogy szembesüljek azzal, milyen érzés, amikor csak magamra számíthatok. Megjártam például a magyar Caminót, mely Budapesttől Lébényig tart. 

– Ön szerint mi az El Camino legfontosabb üzenete? 

– Úgy hiszem, az út fizikai és mentális terhelés is egyben, amikor kiderül, szembe merünk-e nézni a gondolatainkkal. Ezek ugyanis ilyenkor akarva-akaratlanul a felszínre törnek. A hétköznapok ritmusából egy időre kiszakadunk, ezáltal türelmesebbé válunk. A másik fontos tanulság számomra, hogy nem szabad siettetni a problémák megoldását, mert mindig úgy fordul az élet, ahogy kell. Sokszor feleslegesen aggódunk, és sajnos nem mindig vesszük észre, hogy a gondviselés fogja a kezünket, és nem engedi el. 

– Hogyan engedte el környezete a nyolcszáz kilométeres útra? 

– Rendkívül hálás vagyok az iskolának, hogy mindenben mellettem állt. A kollégák segítettek az óracserékben, a helyettesítésben, sőt, volt olyan munkatársam, aki minden nap imádkozott értem. Igyekeztem kapcsolatot tartani a diákokkal is. Ezenfelül hihetetlen erkölcsi támogatást adott a férjem és a lányom, ami ugyancsak sokat jelentett nekem. 

– A zarándokokat általában valamilyen személyes indíttatás vezérli a Caminóra. Az ön esetében mi volt a motiváló erő? 

– Amikor életünkben „középtájnál” járunk, számot vetünk magunkkal, hogy jó úton járunk-e, és azt tesszük-e, ami a legjobb. Ez az egyik ilyen. A másik pedig azzal függ össze, hogy az út egy lelki feltöltődés is. Az embernek néha szüksége van gyökeres környezetváltozásra, amely új lelkületet és energiát ad. Az úton aztán annyi pozitív emberi kapcsolattal találkoztam, amire egyáltalán nem számítottam. A zarándokok hasonló gondolatokkal érkeznek, nem nyaralni vagy bulizni jönnek ide. Hozzáteszem, nem mindenki vallásos. Főként az európaiak és a latin-amerikaiak hívők, ám az Ausztráliából, az Egyesült Államokból vagy Kanadából érkezőkről ez már kevésbé mondható el. 

– Milyen jellegzetes helyszíneken vezetett az útja? 

– A Pireneusokból indultam el, és Santiago de Compostela volt a végcélom. Történelem–földrajz szakos tanár lévén kedvelem a művészettörténetet, ezért megragadtak az épített emlékek. Meglepődve tapasztaltam, hogy még az egészen kis falvakban is értékes műkincsek sorakoznak, köztük számos román kori templom is van. A nagyvárosok közül Pamplónát, Burgost és Leónt emelném ki, ezeken a helyeken ugyanis lélegzetelállító katedrálisok találhatóak. A végállomáson, vagyis Santiago de Compostela katedrálisában több szentmisén is jártam. A legnagyobb táv, amit egy nap alatt gyalogoltam, harminchét kilométer volt. Zömében hegyvidéken át vitt az utam, egyedül a Mezeta volt viszonylag sík terület. A fizikai próbatételeket azonban nem áldozatként éltem meg, hanem úgy, hogy azok természetes velejárói az egésznek. 

– Mit érzett, amikor több száz kilométert maga mögött hagyva megérkezett az utolsó állomásra, Santiago de Compostelába? 

– Amikor megálltam, és az ottani katedrálisra tekintettem, egyszer csak mögöttem valaki a nevemen szólított: „Márti!”. Egy dán zarándoktársam volt az, akivel több mint két hete nem találkoztam. Összeborultunk, elsírtam magam. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy viszontlátom őt, és valaki megszólít a katedrális előtt. A pillanat örökké kedves marad számomra.