Jásztelek, ahol a négy levélkének nincs ideje patinát növeszteni – galériával

Május 6-án alapítja meg Pázmány Péter a nagyszombati egyetemet, hivatalosan május 6-ától lehet a világon először postabélyeget használni, Kossuth is ezen a májusi napon hoz létre emigrációs kormányt Párizsban és a mostani brit uralkodó koronázási dátuma is erre a napra esik, ahogyan május 6-án kelteződik az a Mária Terézia által aláírt kiváltságlevél is, amely engedélyezi a jászok és kunok jogainak visszaváltását, azaz a redempciót. Hogy a jobbágysorba taszítottság állapotából visszavásárolják magukat a szabad paraszti sorba. A „kollektív nemességbe”.

Ennek állít emléket egy kis réztábla a fehér falon. Nem tudom, hol van, melyik épület falára rögzítették, mikor. Felhívhatnám a fotós kollégát, hogy megkérdezzem. De nekem most nem is fontos ezt tudni, elég annyi, hogy valahol Jásztelken.  

Nézem a képet. Mennyire beszédes! A felirat régiesen, latinosan: REDEMPTIO. A dátum: 1745. V. 06. Fölül egy sematizált kürtforma, alul szintén sematizált lóhere. Kettő is. A négy levél bizonyos értelmezés szerint a hitet, a reményt, a szeretetet és a szerencsét jelképezi. Viszont ha csak a négylevelű hoz szerencsét, nyilván a negyedik levél a szerencse szimbóluma. Akkor azonban az első három a hit-remény-szeretet hármasát jelenti? Az sem lenne kevés, de a közönségesnek, a háromlevelűnek valószínűleg nincs jelképi értelme. Azt egyszerűen csak feletetik a jószággal. Ám a négylevelű! Mindenki azt keresi, s ha éppen egy réztáblán leli meg, hát ott érinti, tapogatja, simogatja. Kíván valamit. A táblán néhol látható a rézrozsda, de a lóherék és a felirat némely betűje sárgán, fényesen virít, bizonyítva a kézrátétes kívánságok népszerűségét. A négy levélkének nincs ideje patinát növeszteni.

Egyébként nem is gondolnánk, mekkora szerepe van az életben a véletlennek. Aminek, ugye, része a szerencse is. Például mekkora véletlen, mekkora szerencse kell ahhoz, hogy egy Amerikában élő magyar egy louisianai városka régiségkereskedésében felfigyeljen egy nyolcvankilós harangra, amit húsz éve loptak el a jászteleki határban álló, mára teljesen elhagyatott, felújításra váró kis kápolnából, s ami aztán pár hónapja az FBI közreműködésével, diplomáciai segítséggel visszakerült, ha nem is az eredeti helyére, hanem a község templomába.

Amúgy pedig minden képen, kép mögött annyi, de annyi rejtett tartalom, történet, hangulat rejtőzhet. A Havas Boldogasszony kápolnát ábrázolón is ott van közel kétszáz év történelme. Hogy a reformkorban még a határban is lehetett istenházát építeni. Ahogy a felirat mondja: MÁRIÁT DICSÉRNI HÍVEK JÖJJETEK! És mentek sokáig, aztán egyszer csak elkezdtek fogyni, az épület lepusztult, a torony palái hiányosak, a környéket benövi a zöld, már nem látszik kitaposott ösvény, út, a bejárati ajtón pedig vasrács, és úgy tudom, már nem is használják a kápolnát. Igaz viszont, hogy az utóbbi évtizedekben ismét többen járnak templomba, erősödik a hitélet, de egy másfélezres település igényét egy templom is kiszolgálja. Hogy a kápolnával mi lesz? Nem tudni. A jövő nem látszik a fotón.