Csodás képek az ország cseresznyéskertjéről: Nagykörű, a Tisza „kis ékszerdoboza” - galériával

A komp, a kanyargó Tisza mederalakulatai, a hosszú homokpad, amire már a környékbeliek is rátaláltak. A képeken megidézett nyár: a napsütés, a szinte fölforrósodó, sekély víz, a part gyurmázása, a homokvárak, a fürdőzők zsivaja. Ez is Nagykörű.

Meg a cseresznyevilág. A ropogós, piros szó: germersdorfi. Azt mondom, cseresznyevirág, és eszembe jut Japán, eszembe jutnak gyerekkorom földszagú tavaszai az egyetlen, hatalmas cseresznyefával kunhegyesi kertünkben. De vajon a nagykörűi portákon, határban hány cseresznyefa van? Szüretek, kétlábú létrák, nyújtózások az érett szemek után. Balesetveszélyes is a cseresznyeszedés, sokan történ már közben csontjukat. Aztán hogy sikerül-e eladni a portékát a környékbeli piacokon, jönnek-e a felvásárlók teherautói? Lesz-e ára cseresznyének? Pálinkát is lehet főzni belőle. Meg fülre aggatni mint ékszert.

Egyetlen huszonnégyórás verélkedőt küzdöttem végig, ugyan nem csapattagként, hanem újságíróként. Valamikor a nyolcvanas évek végén Nagykörűben. Írtam róla. Nem a kezdésre érkeztem, talán csak délután, estefelé, de az átzsibongott éjszaka után nagyon álmosnak, fáradtnak tűnt a hajnal.

Ja, és írtam egy dalt is Nagykörűről. Amolyan himnuszféleséget. Kék a fű, zöld az ég… Vagy fordítva. Nem is tudom. Az ottani asszonykórus énekelte, talán meg is van valahol cédén. A neten is rajta volt, de ott most nem találom. Vagy rosszul keresem. Mindegy. Nem vagyok rá különösebben büszke. Nem is szégyellem. Az MR Szolnoki Stúdiójában dolgoztunk Kovács Ferivel (zenei szerkesztő, gitáros-énekes, WU 2 stb.). Ő kért meg, azt mondta, gázsit is fizet érte. Így mondta: gázsit. Olyat még sosem kaptam. Nekiültem, gépbe írtam. Úgy éreztem, jól sikerült. De elszállt a szöveg. Próbáltam rekonstruálni, ám az már erőtlenebb volt. Aztán bütyköltünk még rajta Ferivel. Verseimet többször, többen is zenésítettek már meg, de dalszöveget egyszer írtam, nagyon régen. Már több mint tíz éve Kovács Feri is halott.