Erkélyrandival kedveskedik egymásnak az újszászi Zsuzsa és János

Újszász mozgalmas közösségi életének egyik legismertebb és talán legelismertebb tagjai Fehérék: Zsuzsa és János. A kijárási és csoportosulási korlátozások idején is megtalálták a módját, hogy a végtelenül unalmas és végzetesen egysíkú „koronás mókuskerék-hajtásban” saját életüket és másokét is „felpörgessék”.

Nyolc év kamasz- és ifjúkori ismeretséget követően lépett frigyre egymással Zsuzsa és János. Ennek már negyvennégy esztendeje. Több mint fél évszázados társas lét után lehet-e még a másiknak szépet mondani, újat adni, örömet szerezni? Fehérék, a másoknak is példaértékkel és mintául szolgáló közös programjaik által is, határozott igennel felelnek a felvetésre. Anyakönyvezett párkapcsolatuk

melegen tartásáért ezúttal is ki más, mint a családi tűzhely illetékese a felelős, Zsuzsa. Kérem szépen, most figyeljenek!

Társasházuk teraszán minden áldott nap, délután fél öttől egy fél órás erkélyrandevút adnak egymásnak.

– Aki ismer, az jól tudja, mindig töröm valamin a fejem. És hát elég makacs vagyok ahhoz, hogy véghez is vigyem azt, amit kitaláltam – vallja magáról Fehérné Szekeres Zsuzsa.

– Már a járványügyi veszélyhelyzet kihirdetése után közvetlenül azon gondolkoztam, miként hessegessük el az otthonunkból a világméretű problémáról szóló folyamatos aggodalmakat. Meg hát, a férjemnek is szerettem volna kedveskedni. Így született meg az erkélyrandevú ötlete. Két hónapja nincsen olyan nap, amikor kihagytuk volna ezt az örömteli, a környezetünkre való rácsodálkozással és beszélgetésekkel töltött házi légyottot – meséli Zsuzsa.

– Ismerem a feleségemet, és változatos szervezőképességét, ezért nagyon váratlanul nem ért a balkontalálka-ajánlata – mondja János.

– Mi tagadás, kedves bóknak is vettem a felajánlást, ezért nem tiltakoztam ellene. Csak annyit kértem, ha az elfoglaltságaim miatt nem tartózkodok otthon, akkor előtte, időben, hívjon már telefonon, nehogy elkéssek a randevúról. És tényleg nem azért késnék le róla, mert gyarló férfiből vagyok, hanem mert az ismert korlátozások ellenére is rendszeres napi munkám van – hangsúlyozza.

Jánosnak valóban sokrétű a tevékenysége nap mint nap. A Városi Tornacsarnok vezetőjeként, illetve a Magyarországon meghonosított lábtoll-labda sportág „mindeneseként” (számos szakmai megbízása van: ügyvezető elnöke a Magyar Lábtoll-labda Szövetségnek, az Újszászi VVSE-nek, továbbá alelnöke a lábtoll-labda európai- és világszövetségének egyaránt – a szerző) kemény logisztikai feladatokkal kell megbirkóznia.

– Nincsen két egyforma randiprogram – avat be az „intim” részletekbe is János.

– Zsuzsa mindig más és más kínálattal fogad. Jeges tea, forró tea, annak különböző gyümölcsös-, gyógy- és fűszeres változatai, ivólevek, limonádé-különlegességek. Mindezek mellé sós, vagy édes apróságok, saját készítésű, vagy cukrászdás teasütik, tortaszeletek, melegszendvicsek fogadnak. Mi, mihez illik. Kiülünk a virágos erkélyünkön megterített asztalka mellé, csodáljuk a természetet. Nézzük a fákat, vizsgálgatjuk a madarakat. Számoljuk a fecskéket. Nem is gondoltam volna, mennyire változatos a közelünkben az élővilág – sorolja a randidélutánok felhozatalait János.

Fehérék családi fészkéből kirepültek már a gyerekek: a negyvenes évei elején járó Judit és az ifjabbik János is a fővárosban találták meg a számításukat. Korábban sűrűn, a vesztegzár miatt manapság ritkábban fordulnak meg szüleiknél. Akik, bár pontosan nem említettük, de éppen túl vannak azon veszélyeztetett koron, amely fölött a fránya koronás járvány fenyegeti az emberiséget. A fenekén megülni sosem tudó Zsuzsának egyéb „heppjei” is akadnak. Egyikre a maga örömére akadt rá, a másik mások kedvére is szolgál.

– Jó párévtized óta Jánossal gyűjtöttük a bakelitlemezeket. Természetesen hallgattuk is őket, aztán a csillogó fekete lemezek korának lejárta után jöttek újabb és újabb hangtechnikák, s ezek a korongok egy időre feledésbe merültek. Meg a lemezjátszónk tűje is elkopott a zenelejátszásokba. Néhány hónapja sikerült hozzájutnom egy működőképeshez, azzal pedig újból felfedeztem a mintegy száz darabos gyűjteményünket. Vannak klasszikus, illetve könnyű műfajú zenéink. Idehaza, főzés, takarítás vagy egyéb házimunka közben hallgatom őket, s ha ritmusosak, akkor még táncra is perdülök.

– A másik „zizim”, hogy napközben fel-felhívom a helyi Százszorszép Népdalkör tagjait, naponta, egyenként, két-három asszonyt. S ha ráérnek, telefonon keresztül eléneklünk néhány nótát. Akár fél órát is eldanolászunk. Atya Úr Isten! A telefonszámlákról nem szeretnék beszélni... – kacag fel Zsuzsa. Akiről azt is tudni illik, hogy egészen a nyugdíjaztatásáig, hosszú-hosszú éveken keresztül a városi művelődési ház fáradhatatlan igazgatója volt.

Amióta a valamivel csendesebb, nyugalmasabb éveit tölti, újra felfrissíti hangszeres tanulmányait. Kottákat vett, így nem csupán klimpírozik, hanem bizony bőszen zongorázik. S mivel otthonukban csak nem fér el egy méretes, valamire való Bösendorfer, ezért vagy visszakéredzkedik egykori munkahelyére, s leül a kultúrotthoni billentyűk mögé, vagy pedig lakáson belül előveszi saját, modern kori zeneszerszámját, egy szintetizátort, s azon játszik. Jaaa, és ha akad még ideje, s bizony Zsuzsának nem mindig 24 órából áll egy nap, hát fogja magát és botjait, s indul nordic walking-ozni...

No, most mondja valaki, hogy dögunalmasan telik a karantén. Fehéréknél például tuti nem!