2018.02.22. 09:30
Bosszankodunk, hogy drága, de nem becsüljük eléggé
Drágul a kenyér – sopánkodunk rendszerint itt, a Jászkunságban is, ha azzal szembesülünk, hogy egyszer csak öt-tíz, netán még több forinttal többet kell fizetnünk mindennapi betevőnkért.
Jellemző, hogy még a nagy üzletláncok egyébként nyomott árú kiflijének, zsömléjének drágulását is megreklamáljuk. Naná, hogy nem csak a kispénzűek! Morog, zsörtölődik a tehetős szolnoki üzletasszony, a karcagi úri hölgy is, versenyt sóhajtozva a falusi kisnyugdíjassal.
Pedig gondoljunk csak bele, mennyivel kevésbé terhelheti meg az ő pénztárcájukat egy ekkora drágulás, mint mondjuk például a libamáj, a márkás sajtok, vagy netán a lazac és a szarvasgomba árának emelése.
A minőségi éttermekben elköltött ebédről, vacsoráról nem is szólva… Persze, tehetősebbeknél a luxuskiadásokon egyáltalán nem illendő problémázni. Azzal villogni ildomos, hogy lám, mi ezt is megengedhetjük magunknak.
A kenyér persze az más tészta, disznóság, ha már az is drágul, hová jut így végül a világ… Az már más kérdés, hogy a fanyalgók aztán szemrebbenés nélkül vágják megszeletlenül a kukába akár a legdrágább kilós biokenyeret is, a szemétben keresgélők nagy örömére. No persze, ne legyünk igazságtalanok, herdál valójában a csóróbbja is.
Sőt! Nem egyszer „egy falat kenyérre valót” kéregetők hajítják sértődötten a szemetesbe, vagy ahová épp sikerül, a járókelőktől kapott kiflit vagy zsemlét!
Bizonyos, hogy ma már csekély a kenyér megbecsültsége. Talán, ha egekbe kúszna az ára… De remélhetőleg azért odáig soha nem jutunk. Hisz’ mégsem vehetünk helyette egy kiló leértékelt szarvasgombát!