Kastélytúránk következő állomása: a megkopott berényi úri kaszinó

Jászberényi sétánkat Kiss Erika és Bugyi Gábor kalauzolásával egy másik, a Koller háznál kevésbé szívderítő állapotú épületnél folytatjuk. A Bercsényi úton levő egykori kaszinó ma régi fényének szomorú töredékét mutatja a világnak.

Kiss Erika közlése szerint voltak nagyra vágyó tervek is vele, a Hamza Múzeum jövendő otthonának szánták, de ebből ma semmit nem érzékelni.

A romantikus stílusú, de klasszicista elemeket is őrző magasföldszintes, a kert felől széles lépcsővel, a teraszon dór oszlopokkal ékes téglalap alakú kúriát Jászberény neves családjának szülötte, Tarnay Károly építtette 1878-ban. Bár fő vonalaiban mai leromlott állapotában is őrzi eredeti képét, az időközbeni toldások, átalakítások mára jelentősen alakítottak rajta.

Első tulajdonosa, az eredetileg Taczmann nevet viselő földbirtokos Tarnay família, több mint kétszáz éve szereplője Jászberény közéletének. Az építtető apja, Taczmann István jászkun kerületi főadószedő volt.

A nevüket magyarosító Tarnay Károly a Jászkun Kerületnél kezdte hivatali pályáját, melyet a város főbírájaként fejezett be. Mivel Tarnay Károly volt a Nemzeti Párt helyi csoportjának az elnöke, kúriájának többször is megbecsült vendége volt nagy­apponyi gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter, Jászberény országgyűlési képviselője, a trianoni béketárgyalásokon hazánk szószólója.

A Tarnay-család legismertebb tagja Tarnay Alajos zongoraművész és zeneszerző, a Zeneművészeti Főiskola tanára volt. Az épületet szokták Tarnay–Vavrik-kúriaként is emlegetni, mivel idővel egy másik jeles helyi família, az Egerből ezredorvosként Berénybe került dr. Vavrik Ágoston családja vásárolta meg. Vele kezdődött az épület megszakításokkal máig tartó változatos katonai históriája is.

A Vavrik-család, melynek egyik tagja, Vavrik Endre, polgármestere is volt a városnak, 1897-ben tízezer akkori forintért az Úrikaszínó Egyesületnek eladta a kúriát. Az egyesület könyvtárat létesített benne, bálokat rendezett a falai között.

A többször felújított épület nagy parkjával, az ott rendezett hangversenyekkel is a város közéletének egyik központja lett.

Katonák közel húsz év múlva költöztek először a falai közé, mivel az első világháborúban önkéntesek tanfolyamának otthona lett, illetve katonai irodát rendeztek be benne. 1918-ban a Kolozsvárról Jászberénybe menekült csendőrkerületi parancsnokság került ide, majd 1919-ben a román hadsereg ütötte fel benne a sátorfáját.

A háború után nehezen újraindult kaszinóban – az 1928-as és 1937–38-as felújításokat követően – 1939-ben emlékezhettek meg a Kaszinó Egyesület alapításának 100. évfordulójáról.

Ekkor készíttették a Jász Múzeumban ma is látható, Lehel kürttel díszített Apponyi-serleget, illetve restauráltatták a szobákat és a nagytermet díszítő festményeket.

Az újabb háború után vége lett a civil kaszinói életnek. Rátette kezét a párt, és ide költözött a Jászberényi Szabad Szakszervezetek irodája is. Végül állami tulajdonba és a honvédség kezelésébe került, 1954-től tiszti klubként működött.

A nagyteremben ma is látható az akkoriban épített színpad, illetve stílusuk alapján a kristálycsillárok is ebből az időből maradtak az utókorra. A kúria lényegében a rendszerváltást követő haderő-leépítéskor sem vonult ki teljesen a hadi szolgálatból, mert a honvédség távozása után is a hozzá kötődő civil szervezet bázisa maradt, a Honvéd Jász Kaszinó Egyesület otthonául szolgál.

Az évek során jeles tagjai, illetve érdemes politikusok képét is megfestette az egyesület, ezekkel díszítették a termeket.

Az első kép 1896-ban készült, Muhoray János, a kaszinó első elnöke emlékére. Apponyi Albert arcmását és Becsey Gyula kaszinóelnök képét 1902-ben rendelték meg. Ekkor készült Vavrik Ágoston képmása is.

Volt itt portréja Koncz Menyhért prépost-kanonoknak, Barla Kálmán kaszinóigazgatónak. Pethes Imre színművészről Gecse Árpád 1927-ben készített festményt a kaszinó megrendelésére, Tarnay Alajos zeneszerző portréját 1933-ban dr. Tarnay Kálmán ajándékozta a kaszinónak. Tarnay Tibor közjegyzőről pedig 1937-ben Simon Ferenc készített portrét.

Sajnos nem tudni, e képeknek később mi lett a sorsa, bár e sorok írója bő húsz esztendeje a főplébánián még találkozott olyan Apponyi-portréval, ami esetleg ebből a galériából kerülhetett oda.