Az évadot már befejezték, pakolnak a színészek

Vége az évadnak, és elképzelhető, hogy a színház is költözik egy időre. A színészek elkezdtek kipakolni az öltözőjükből, melyekben számtalan érdekes apróság gyűlt össze az évek alatt.

– Ezt a plüssfigurát hazaviszem a gyerekeknek, ez pedig csokoládé. Nagyon jól néz ki, de szerintem ehetetlen már, mert sokáig tároltam – mutatja mosolyogva Barabás Botond a Szigligeti Színház öltözőjében.

– Lement már az utolsó előadás is, csönd van. A színész azért jött, hogy pakoljon. – Szinte minden évad végén kirámoljuk az öltözőnket. Az évben felgyűlt limlomokat próbáljuk rendszerezni.

Volt már olyan is, hogy egy kis tisztító festés miatt, és most elképzelhető, hogy költözünk. Ez volt a kérés – mondja, miközben dobozba és hátizsákba pakolja a tárgyait.

– Ez például szőlőcukor, ezt is elteszem – mutatja öltözőasztalát, amely még tele van apró ajándékokkal. A szekrényben még több van. Kollégáktól és rajongóktól kapott italok, csokik, bögrék, különböző figurák lapulnak benne, sok-sok premierajándék.

– A bemutatók alkalmával adogatunk egymásnak kisebb ajándékokat a kollégákkal. Vagy emlékeket az előadásról, vagy magára az előadásra emlékeztető apróságot adunk át azért, hogy ha az idők során elővesszük, jusson eszünkbe az adott darab.

– Ezt a „Rosszfiú cuvée”-t például az Irma te édes című darabra kaptam Gombitól (Gombos Judit színésznő), pontosan tudom – nézegeti a felirattal ellátott üveg bort. – Nyilván utalt a szerepre, amit abban játszottam. Ez körülbelül négy éve biztosan itt van, hiszen akkor mutattuk be a darabot.

A színész azt is elárulja, bár kevés az ilyen, de akadnak olyan tárgyak, melyek mindig ott lesznek az öltözőjében.

– Például a két kislányom, Zizi és Lencsi fényképe. És a székem – mutatja büszkén az egyik hazai fociklub logójával ellátott forgós, párnázott ülőhelyet. Nem akármilyen szék ám ez, pontosan ilyen van a klub tárgyalójában is.

És van még valami, ami soha nem végezheti a szemétben, ezek pedig a darabok szövegkönyvei.

– A példányokat megtartom, mindig is gyűjtöttem. Nekem ezek jelentik a produkciók emlékeit. Itt van például a Janika szövegkönyve, ez pedig a Macbeth példánya.

– Régen úgy működött a színháznál, hogy ezeket a példányokat visszaadták a színészek előadás után, hogy ne kelljen újra gépelni. Hiszen akkor még nem volt ez a mai fénymásolós-nyomtatós rendszer.

Az apróbb tárgyak viszont mennek, a színész azt mondja, egyszerűen nincs hely sem, ahol tárolja ezeket.

Kidobja, amiket már rég nem látott

– Úgy döntöttem, nem akarom vinni magammal a múltat – állítja Barabás Botond. – Amit nem láttam négy-öt éve, azokat a dolgokat ki fogom dobálni. Most már eljutottam abba a korba az életemben, hogy lazábban kezelem az emlékeket.

– Nem időzök el minden kisebb emléktárgynál, hanem veszek egy nagy levegőt, és megszabadulok tőle. Ez egy nagy lépés volt az életemben, de muszáj…