Különleges módon ápolja Knézich Károly emlékét egyik leszármazottja

A helyi portán álló régi ház bejáratánál, a falon egy tábla fogad, melyen az olvasható: Knézich Károly-emlékszoba, családtörténeti gyűjtemény.

Odabent a helyiségekben példás rend, 1808-tól (ekkor született a később Aradon kivégzett hős katona) időrendben haladva látni a vitrinekben a néhai tábornokhoz és leszármazottjaihoz kötődő képeket, fotókat, tárgyi emlékeket. Például Knézich születési levelének másolatát, vagy írószekrényét, melyet Egerben, friss házasemberként vásárolt.

A rendszerváltást követően az egri újságban megjelent egy cikk október 6-a alkalmából. A szerző azzal zárta a gondolatát, mielőtt méltatta a vértanú ős életútját, hogy „így emelkedett, majd hullott porba a Knézich-család csillaga”.

– Ez a megjegyzés sokunkat, utódokat szíven ütött. Jelenleg száznegyvenkilenc leszármazottat tartunk számon. Addig is tudtunk egymásról, neves ősünkről, csak nem vertük nagydobra. Talán ez is motiválta, hogy fűzzük szorosabbra a kapcsolatot, rendszerezzem a családi emlékek gyűjteményét – mondta Szinyei Béla, megyénk egykori főépítésze.

A Budapesten élő nagynénitől is sok relikviát kapott, majd valahogy úgy voltak vele a rokonai, nála van hely, és elkezdték hordani neki a családi relikviákat. A gyerekei is mosolyogtak rajta, mit kezd majd a temérdek levéllel, fotóval, tárgyakkal.

Mérnökként azonban tudta, meg kell találni a megfelelő rendezési elvet, a fölöslegtől fájó szívvel megválni, a többit rendszerbe szedni. Nyolcéves munka gyümölcse, hogy ma már tényleg értékes, áttekinthető anyagból áll a gyűjtemény.

A szerencse is segített, hogy igazi kincs is gazdagíthassa a kiállítást.

– Knézich Károlynak két lánya volt, Olga és Irén. Előbbi a dédnagyanyám, miként felmenője Mihalecz Andrásnak is, aki egy riportban mesélt a családról.

– Hallotta a műsort Domonkos László szobrászművész, aki felajánlotta a gyűjteménybe Knézich írószekrényét, amelyet az 1840-es évek elején vásárolt Egerben, ahová nősült. Sajátos bútordarab, sok fiókkal, üveges ajtókkal, asztallappal – mutatta a becses darabot Szinyei Béla.

A szolnoki Damjanich múzeum 2009-ben A dicsőség napja címmel az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékező kiállítást rendezett. Szinyei Béla felvette a kapcsolatot Horváth László igazgatóval, a bemutatóra felajánlotta neki Knézich nemzeti kincsnek számító kitüntetéseit és a róla készült fiatalkori portrét is.

Ezeket később letétbe helyezték a múzeumban. Az intézmény vezetője pedig felajánlotta a múzeum konferenciatermét a leszármazottak találkozójának lebonyolítására. Éveken át itt jöttek össze, általában a szolnoki csata időpontjához igazították a találkozókat, így a legkisebbek is ízelítőt kaphattak a szabadságharcból.

Az utóbbi esztendőkben azonban Budapesten jönnek össze, mivel a főváros jobban a központban van, akár Magyarországról, akár külföldről jönnek a rokonok.

Érdekes életpályákat futottak be a leszármazottak. Például az anyai nagymama, Sziklay Szeréna, Papp-Váry Elemér tábornok felesége, akit költőnőként jegyeznek, az első világháború idején verseskötete jelent meg.

Ám legismertebb műve a pályadíjnyertes imája a „Hiszek egy...” volt, mely a Trianon utáni nemzetfájdalmat fejezte ki, és amely fohász elmondásával kezdődött a tanítás az iskolákban. Később ezt kibővítette, Szabados Béla pedig megzenésítette.

Szinyei Béláék öten vannak testvérek. Kérdeztem, amikor gyerekek voltak, október 6-án, hogyan emlékeztek a családban az aradi vértanúkra, felmenőjükre. Azt mondta, tudtak róla, hogy kinek a leszármazottai, de ezt a témát inkább kerülték.

Inkább csak édesanyja érzékenyült el jobban ilyenkor. De már akkor is tudták, érezték, hogy számukra Knézich Károly nem csupán egy a tizenhárom vértanú közül.

A Tószegi Általános Iskola diákjai március 15-e, október 6-a alkalmából többször ellátogattak már Szinyeiékhez megnézni az akkor még alakulóban lévő kiállítást. Ha telefonon előre egyeztetnek velük, szívesen megmutatják a családi gyűjteményt.

A tábornok érdekes életútja

Knézich Károly 1808. szeptember 6-án született a horvátországi Nagygordonyán. Édesapja horvát határőrtiszt az osztrákok szolgálatában, édesanyja Benkő Borbála. Hárman voltak fiúk a családban, valamennyien a katonai pályát választották.

A későbbi vértanú Grazban végezte a katonai iskolát. Az 1840-es évek elején Egerbe helyezték, ahol megismerkedett Kapitány Katalinnal, egy helyi szenátor lányával, akit feleségül vett. Házasságukból két leány született, Olga és Irén.

Az 1848. március 15-ei forradalmat követően felajánlotta szolgálatát a magyar seregnek. Katonai sikereinek köszönhetően a honvéd vezérőrnagy tábornoki rangig vitte, részt vett a tápióbicskei, a komáromi, a szolnoki, a peredi és a budai csatában is.

Tiszavárkonynál találkozott Damjanichcsal, és a Knézich életéről szóló könyv tanúsága szerint miután dereglyékkel keltek át a folyón, Damjanich délszláv barátjaként ölelte keblére az addig ismeretlen katonát.

Világosnál tette le a fegyvert, az aradi börtönbe került, ahol osztrák felségárulásért kötél általi halálra ítélték, nyolcadik volt a kivégzett vértanúk sorában 1849. október 6-án.

Hazaküldte kitüntetéseit a börtönből

1849. október 6-a előtt Knézich Károlyt felesége, az egri Kapitány Katalin többször meglátogatta az aradi börtönben. Katonai kitüntetéseit hazaküldte vele lányainak. (A többi tábornoktól elvették kitüntetéseiket az osztrákok.)

A szolnoki csata után megkapta a III. osztályú katonai érdemrendet, mely jelenleg a Hadtörténeti Múzeumban látható. A komáromi csata után hősiességét, az igen ritkán adományozott II. osztályú katonai érdemrenddel ismerték el. Ez jelenleg banki letétben van.