Amikor még egy masszív vasúti uszályhíd vezetett át a Tiszán

Amikor megtudta, hogy valami közöm lehet a történelemhez, meghívott barátommal együtt egy „hörpintésre”. Meginvitált minket ahhoz az asztalhoz, ahol egy kissé illuminált úriember körül csoportosultak vagy négyen.

Az úr éppen azt bizonygatta, hogy az 1970-es években ő látott egy vasúti szerelvényt átmenni a Tiszán, méghozzá a „vízen”. A többiek persze kinevették, mert legfeljebb Jézus járhatott a víz tetején. A tulajdonos hozzátette: a jóember nem a vízen látta a vonatot, hanem a folyón lebegő pontonhídon…

Azóta többször eszembe jutott a jelenet! Végül megvilágosodott előttem az egész történet a MÁV-archívumban végzett kutatásaim következtében. A trianoni traumát követően az ország hadvezetése felismerte, hogy ha a csonkán maradt országban a fővárost és a tiszai csomópontot, Szolnokot támadás éri, akkor megbénul az ország közlekedése.

Ezért építettek Dunaföldvárnál és Tiszaugnál átkelőket, hogy közvetlen kapcsolat legyen a Dunántúl és a Tiszántúl között. Az 1950-es években pedig még síneket is fektettek a hidakra. Két évtized múlva már arra is készítettek terveket, ha megsemmisülne a két híd, gyorsan pótolni lehessen.

A pótláshoz a rendelkezésre álló technikai anyagokat használták. Céljuk olyan szerkezet létrehozása, mely még a vaspályát is elbírja. Két magyar hadmérnök, Mazán László és Galló László azután megtalálta a megoldást.

A mérnökök a MAHART által használt TS-uszályokat alakították át uszályhídnak. (TS annyit jelent: tank- és szárazáru-szállító.) Ezeket a szerkezeteket minimális munkaráfordítással hídtagként alkalmazták. A kifejlesztett vízi átkelő első sikeres próbájára a Dunán, Adonynál került sor 1975 szeptemberében.

Az építés során földmunkagépekkel bevágást készítettek a folyóparthoz, és síneket fektettek le. A TS-uszályokat folyami hajók tolták a kívánt helyre, és összekapcsolták őket. Ezután történt a sínpálya építése a hídra. Az elkészült átkelőn több dízelmozdony is végigment.

Nyilván a csúcspontot az jelentette, amikor az M62-es „Szergej” huszonöt kilométer/órás sebességgel és tizenkét kocsival végigdöcögött rajta. A felállított hídon még két napig mentek a vonatok. A mérnökök terhelési méréseket készítettek, és azokat jegyzőkönyvekben rögzítették.

Közben több magas rangú katonatiszt is meglátogatta a létesítményt, és elismerését fejezte ki. Két év múlva ismét felépítettek egy vasúti uszályhidat Dunaföldvár és Ráckeve közt. Akkor már Czinege Lajos honvédelmi miniszter is elismerését fejezte ki az alkotóknak.

A TS vasúti uszályhidat azután kipróbálták a Tiszán is, természetesen Tiszaugnál. A tervezést már 1977 januárjában megkezdték, mégpedig a MÁV Tervező Intézetben. A tervrajzon „szükségátkelőhelyként” jelölték meg a vízi átkelőt.

A síneket a jelenlegi hídtól északra, körülbelül kilencszáz méterre vezették le a partra. A felépült uszályhidat és a rajta átmenő vonatot látta emberünk talán az 1970-es évek végén.

Biztosabb adataink vannak a másik uszályhídra, amit az 1980-as évek végén használtak a közutasok. 1988-ban ugyanis a tiszaugi hidat másfél évre lezárták a forgalom elől. A közúti forgalom ekkor a híd mellé telepített uszályhídon bonyolódott le, a felújított híd 1991-es átadásáig.