2019.01.15. 20:00
Sokáig még a családja sem tudta, mi történt az altiszttel
Gyermekes, fiatal családapa, kit távol a hazájától és családjától a keleti hadszíntérre vezényelnek. Néhány megsárgult levél, a kézírása és a megszépült emlékek. Mindössze ennyi maradt utána. Évtizedeken keresztül semmit sem tudtak arról, hogy mi történt vele. Fehér István egyike azoknak a honvédeknek, akik sohasem térhettek haza a Don-kanyarból.
A temető egy részlete, ahol a füredi férfi is nyugszik
Fotó: Beküldött fotó
Hetvenhat évvel ezelőtt, 1943. január 12-én, harminc fokos hidegben indult meg a szovjet offenzíva Voronyezs térségében. A katasztrófa nem volt elkerülhető.
Nem rendelkezünk pontos adatokkal a veszteségeket illetően. Hozzávetőleg százhúszezer főre tehető a sebesültek, hősi halottak és hadifogságba esettek száma. Magyar anyák és lányok tízezrei hiába várták haza édesapjukat, férjüket, fiukat.
Fehér István László 1914. január 23-án látta meg a napvilágot Újlőrincfalván, egy ötgyermekes család legfiatalabbjaként. A Fehér család gyökerei egészen az egykori Tiszahalászig nyúlnak vissza. A család a falu lakosságának jelentős részével a későbbi Újlőrincfalván kezdte újra életét.
Elsősorban mező- és erdőgazdálkodással foglalkoztak. Fehér István két év katonai szolgálat után a mezőgazdaságban dolgozott. A dokumentumok tanulsága szerint szőlősgazda volt, a mai Rókásszőlő úton lakott családjával (akkoriban Rókáskert). Mikor 1942-ben megkapta behívóját, lánya, Julianna mindössze másfél éves volt.
A Magyar Királyi VII. Honvéd Gépkocsizó Közepes Tarackos Tüzérosztály kötelékében néhány hónapot Miskolcon és Ózdon állomásozott. A családi levelezésből kiderül, hogy ekkoriban még csak annyit tudtak: valahol a távoli Oroszországban kapnak feladatot.
A helyőrségek mindenhol hozzátartozók és nagy számú közönség jelenlétében búcsúztatták a hadszíntérre induló honvédeket. Fehér István a VII. Miskolci Hadtest kötelékében 1942 júliusában érkezett meg a Don menti térségbe.
Elsődleges feladatuk volt az ellenálló partizáncsoportok felszámolása, a Don jobb partjának megszállása és a szovjet hídfők elfoglalása. A harcok már ősszel jelentős veszteségeket okoztak a hadsereg soraiban.
Fotó: Ujvári László
A szovjet hídfőállások felszámolására tett kísérletek eredménytelenek maradtak, csak részsikereket tudtak elérni. A csendes téli hónapokból hosszú levélváltás maradt az utókorra.
Írásait családjának, elsősorban feleségének és testvéreinek címezte. A szerelmes hangvételű levelekben nem tér ki a Don mentén uralkodó állapotokra. Mindössze a rendkívüli hidegről és a türelmetlen várakozásról tesz említést.
Sokáig abban a hitben tartották őket, hogy 1942 karácsonyát már családjukkal tölthetik. Egyik, 1942. december elején kelt levelében így fogalmazott:
„Kedves testvérem! Bízom Istenben, hogy még decemberben személyesen fogunk találkozni. Ti is bízzatok és kérjétek a Jó Istent. Remélem, hogy én fogom levágni a hízót… Maradok testvéri szeretettel: István”
A német és magyar felderítők már december utolsó napjaiban egyre fokozódó szovjet mozgolódásról, készülődésről számoltak be. Köztudott volt, hogy a Don bal partjára visszahúzódó szovjetek ellentámadásra készülnek.
A védelem technikai- és létszámkorlátai azonban nem tették lehetővé az érdemi erősítést. A problémát tovább fokozta, hogy a nyári és őszi hídfőcsaták során elcsigázott katonák hiába várták az utánpótlást, a megígért váltást.
Fotó: Ujvári László
A szovjet támadás napokon belül áttörte, majd felmorzsolta a lehetőségeihez mérten kitartó magyar ellenállást. Hiányos felszereléssel, éhesen, csontig hatoló hidegben kellett helytállniuk a néhol nyolc-tízszeres túlerővel szemben.
A VII. Miskolci Hadtest a kétszáz kilométeres magyar arcvonal déli részének védelmét látta el. Fehér István ekkoriban már altisztként szerepel, mint a hadtest-közvetlen gépkocsizó tüzérosztály híradós szakaszának őrvezetője.
A scsucsjei hídfőből kiinduló szovjet támadáshullám január 14-én indult meg. Az itt kibontakozó harcok során fokozatosan déli, dél-nyugati irányba szorult vissza az őt is soraiban tudó tüzérség.
Vitéz Gáll Sándor alezredes harctudósításából kiderül, hogy az orosz támadás során visszaszorított csapatok egy részét Judino községnél vonták össze. Január 17-én, délelőtt tizenegy órakor a falu északi részén erős ellenséges támadás bontakozott ki.
Tizennégy szovjet harckocsi rohanta meg a községet. A páncélelhárító fegyverek nélküli magyar csapatokat, könnyű tüzérséget szétszórták, megsemmisítették. A Judinónál harcban álló legénység és tüzérség hetvenöt százaléka elveszett vagy fogságba került.
A tüzérség éppen a visszavonuló hadtestrészeket, hadosztályokat fedezte. Áldozatuknak köszönhetően sok ezer honfitársuk kapott lehetőséget a hazatérésre.
A Tiszafüredi Járásbíróság 1943. február 15-én Fehér Istvánt halottá nyilvánította. Családja úgy tudta, hogy állásukat találat érte a Judino északi részén kibontakozó harcok során. Ebben a tudatban éltek hetvenhat éven keresztül.
Fotó: Beküldött fotó
A nemrég elérhetővé váló hadifogoly-adatbázisok azonban új távlatokat nyitottak a keleti hadszíntér kutatásában. A Judino környékén zajló harcok után Fehér István szovjet hadifogságba került, adatait január 18-án rögzítették.
Hadifogolykórházba került
Az Orosz Hadügyminisztérium illetékesein keresztül pedig sikerült hozzájutni egy eddig ismeretlen dokumentumhoz. Az adat- és állapotrögzítő karton a Frolovo térségében működő hadifogolykórházban kelt.
Egy helyen (július 5-én) saját kézjegyével is ellátta a tiszafüredi honvéd. A feljegyzett információk szerint 1943. május 18-án került a hadifogolykórházba. Súlyos sérülésről nem esik szó, teherbíró, munkára fogható állapotban volt.
1943. augusztus 11-én azonban elhunyt. Rosszindulatú, szövődményes tüdőbetegség, vélhetően tuberkulózis okozta a halálát. A hadifogolykórház temetőjében nyugvó többnemzetiségű áldozatok földi maradványait az 1990-es években exhumálták.
Valamennyit a volgográdi Rosszoska településén található német gyűjtőtemetőben helyezték végső nyugalomra.
