Sosem egyszerű a nagyik a dolga

Mai napig a fülemben cseng édesanyám mondata: „a nagyszülőknek az a feladatuk, hogy elkényeztessék az unokákat”. Ezt leginkább akkor hangoztatta, amikor villámló tekintettel fejeztem ki nemtetszésemet, hogy már megint gumicukorral van tele a lányaim szája.

Joó Zsuzsa

De még a zsebeik is. Mindeközben persze az unokák fülig ragacsosan ölelgették nagyanyjuk térdét, kifejtvén, ő a legjobb nagyi a világon. Az idilli jelenetet látva, hajlamos voltam feladni a túlzott édességfogyasztásról vallott elveimet és elfogadni a tényt: a nagyszülőknek tényleg ilyennek kell lenniük. A szülő legyen szigorú (ha tud), a nagyi meg legyen engedékeny.

Ám mi történik akkor, ha a nagyszülők hirtelen szülőkké válnak? Hogyan lehet egyik percről a másikra szerepet cserélni? Egyáltalán lehet-e? Egy tiszaföldvári házaspárral beszélgettem erről, akik hirtelen vesztették el lányukat, lányuk két gyermeke pedig az anyjukat. Az apák gyorsan kihátráltak a gyermeknevelésből, így a két nagyszülőre hárult a kicsik felnevelése.

Egy „igazi” édesanyának jó esetben kilenc hónapja van arra, hogy felkészüljön a szülői szerepre. A földvári nyugdíjas nagyinak és nagypapának órái voltak minderre.

Arra például, hogy végiggondolják, miből fogják az unokákat eltartani, ha magukhoz veszik őket (márpedig ez egyértelmű volt). Hogyan oldják meg az óvodába és iskolába hordást? Hol fognak lakni és igen…, most akkor mi legyen a gumicukrokkal?

Vajon maradhat a megengedő, szeretetteljes „nagyis” gyermeknevelés? Vagy váljanak szigorú szülőkké? Skizofrén állapot, hiszen egy kicsi gyereknek mindkettőre szüksége van. Hogy miként birkóztak meg ők e roppant nehéz feladattal, cikkünkből kiderül. Úgy hiszem, törekvésük példaértékű.

Hogyan lehet egyik percről a másikra szerepet cserélni?