Él, mint Marci Hevesen: de Marci még Öcsödön is bujkált

Él, mint Marci Hevesen – mondjuk arra a személyre, akinek gondtalan, már-már felelőtlen élete hamar levirágzik. De ki is volt Marci? Mit csinált Hevesen (vagy hevesen?)? Létezett egyáltalán?

– Létezett, bizony! – állítja az öcsödi Jordán Ágnes, a helyi József Attila Emlékház vezetője. – Ő volt az egyik legismertebb, leghírhedtebb alföldi betyár az 1800-as évek fordulóján. Ifjú korában Heves vármegyében garázdálkodott, itt élte könnyű, léha és veszélyes életét.

– A Damjanich János Múzeum egyik tavaly szeptemberi kiállításának megnyitóján idézte fel őt egy Petőfi-vers kapcsán Bereczki Ibolya kollégám, ez adott ihletet, hogy utánajárjak a betyár személyének és rövid pályafutásának.

Ágnes tehát belemélyedt Zöld Márton és családja történetébe. A Magyar Országos Levéltárban őrzött dokumentumokból, valamint más sajtócikkekből kiderítette, Marci egy kisnemesi családból származott.

Édesapja sem volt szentéletű férfi, számtalanszor került összetűzésbe a törvénnyel: vagy a börtönben ült vagy éppen bujdosott a fogdmegek elől. Fia hamar apja nyomdokaiba lépett. Eleinte „csak” káromkodás, kocsmai verekedés vagy a berettyóújfalusi bíró marháinak elhajtása, ménesek szétugratása miatt került fogdába (javarészt Nagyváradra), később már rablás miatt is szerepelt a körözési listán.

Főleg, amikor összeállt az „országszerte elhíresedett haramiák vezérével”, Palatinszky Pistával, akinek rablóbandájához csatlakozott. Együtt aztán gyakorlatilag az egész Tiszántúlt végigfosztották. Marci „tehetsége” hamar megmutatkozott, így ő lett a másik fővezér. S bár rendszeresen el-elfogtak egy-két társat a pandúrok, Zöld Marci mindig kisiklott a kezük közül.

– Igen komoly bűnlajstrommal büszkélkedett a banda. Még a Szabolcs megyei kormánybiztos tanyáját és az Ugocsa megyei szolgabírót is képesek voltak kifosztani. Nem ismertek se Istent, se embert!

– 1816-ra azonban már csak a két fővezér volt szabadlábon, a többiek mind a hűvösön ültek, vagy rosszabb esetben a bitófán lengedeztek. Ekkor csatlakozott hozzájuk a hasonló érdeklődési körű Kapus Miska.

A triumvirátus „szűz” helyen próbálkozott a megélhetéssel: Tiszaföldvár és Fegyvernek környékére költöztek át. Közös pályafutásuknak azonban hamar vége szakadt, egy fegyverneki lakodalomban ugyanis rajtuk ütöttek.

Főhősünk és Miska kiugrottak az ablakon, majd elfutottak az első árokig, ahol aztán megvárták, hogy tiszta legyen a levegő. Palatinszky Pista kezén azonban kattant a bilincs.

Az incidens után Zöld Marci és Kapus Miska útjai elváltak egymástól. Miskát pár nap múlva elfogták, Marci egy öcsödi tanyán keresett búvóhelyet. Ám néhány helybeli atyafi kifigyelte, így november 26-án tőrbe csalták a tanyán rejtőzködő betyárt.

Marcit megkötözték és Tiszavasvárra vitték. Rövid időn belül mindhárom gonosztevő a törvényszék előtt állt Törökszentmiklóson, ahol akasztófára ítélték őket. Az ítéletet 1816. december 6-án délután fél kettőkor hajtották végre a fegyverneki pusztán.

– Nem volt kérdéses, mi legyen az ítélet – állítja Jordán Ágnes.

– Annyi bűntett száradt a lelkükön, hogy felsorolni is nehéz lett volna. Tudom, hogy a betyárokról általában egy romantikus kép rajzolódik ki mindenkiben.

– A köztudatban az él, hogy a betyárok elveszik a pénzt a gazdagoktól és odaadják a szegényeknek. De ez tévedés! A szegényektől ugyanúgy loptak ezek az emberek, mint a jobb módúaktól.

– Többen kérdezték tőlem, hogy vajon Zöld Marci velejéig romlott ember volt-e, vagy a körülmények terelték eme pálya felé. Úgy gondolom, mindkettő igaz lehet.

– Hiszen a legtöbb betyár vagy a földesúri önkény vagy a kényszerű katonaság, esetleg a jobbágyterhek miatt választotta ezt a „szakmát”. Ezzel azonban valóban csak egy ideig élhetett úgy, mint hősünk, Zöld Marci – Hevesen.

Számos ponyva hősévé avanzsált

Az 1816 végén társaival együtt felakasztott betyárról sorra születtek a népdalok, balladák. Ahogy a Múlt-kor honlapján is olvasható, 1817-ben már az ország valamennyi vásárában árulták a Zöld Martzi és szeretője nótáji, és egymástól való bútsúzások című ponyvát.

1834-ben Kossuth Lajos a Marseillaise-zel kapcsolatban jegyzi meg: „A fegyverneki pusztán fogadom, ... (a nép) nem a marselli hymnust hallaná, hanem Zöld Marci nótáját”. Kossuth Lajos tudta a betyár népszerűségének okát, (akinek soha nem tapadt vér a kezéhez): az akkori helyzetben ő testesítette meg a feudális társadalmi rendből kitörő, az urakkal szembeszegülő erőt.

Jordán Ágnes szerint nem maradt fent hiteles ábrázolás Zöld Marciról. S bár valóban számos ponyvairodalomnak lett ő a főszereplője, az ezekben a kiadványokban látható ábrázolások mind csak elképzelések. A betyárvilágtól egyébként az 1870-es évek végén vehettek búcsút a lakosok, amikor összefogtak a vármegyék, és bevezették a statáriumot, azaz a rögtönítélő bíráskodást.