A közmunkaprogramok új problémát teremtettek

Jómagam a Kádár-rendszerben nőttem fel, tapasztalatom ebből az időből való. Papíron, a személyi igazolványokban álló adatok szerint Magyarországon majd’ mindenki dolgozott. Optimális állapot volt. Na jó, lett volna, ha igaz lett volna. Azonban a valóság nem ez volt.

A személyikben kmk-soknak megbélyegzett, közveszélyes munkakerülőknek nevezett, emberi mivoltukban lealacsonyított egyénekről a Fővárosi Ügyészség akkori jelentése kertelés nélkül kimondta, hogy „…ezek körül a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki”. Kmk-snak titulálták az egészségügyi, mentális, szociális problémái miatt állástalanul, kitaszítottként hánykolódóakat. De kmk-s pecsét volt sok szabadgondolkodó, magánzó, sportoló, művész és életművész flepnijében is.

Nekem, professzionális labdarúgónak egy ideig bújtatott állásom volt, noha részmunkaidőben bejártam, mikor is aktívan és becsülettel végeztem a rám bízott feladatokat az éppen aktuális munkahelyemen. A kor relatív nulla munkanélküliségi rátájának mond ellent az a számos, irodában, gyárban, egyéb álláshelyen a munkát nagy ívben kerülő „dolgozó” is, akik épp ezen izmusok megbuktatásán dolgoztak, akaratukon kívül.

A rendszerváltást követően számos sikertelen és valamelyest eredményes kezdeményezést követően kiépítették a sok elnevezéssel futó közhasznú, közcélú, közmunkaprogram rendszerét, a ma alkalmazott közfoglalkoztatás intézményét. Az elképzelés az volt, hogy az egészséges, munkaképes, de passzív állástalanok részéről ne múljon el nap tétlenül, inkább valamilyen (köz)hasznos tevékenység után kapjanak munkabért. A terv egy részről bevált: dolgozók lettek a nemdolgozók. Más részről új problémát generált: a versenyszféra magához szerződteti az államilag finanszírozott közmunkásokat, a települések pedig kifogynak a közhasznot végző munkáskezekből…