Csodálatos, ahogy egy megunt dal hirtelen átváltozik

Hallgatjuk, ha jó a kedvünk, ha rossz, ha elmélkedni vágyunk vagy ha táncolni, szórakozni. Sőt, manapság egyre többen osztják a nézetet, amely szerint már magzati korban érdemes megmutatni a dallamokat a méhben fejlődő apróságoknak. Ennek áldásos hatásairól cikkünkben is olvashatnak.

Tény, hogy a kicsi sokat felfog a külvilág történéseiből, és egy kellemes melódia később akár az újszülött megnyugtatását is segítheti. Noha én még nem vagyok édesanya, ismerősi körben tapasztaltam egy nagyon kedves élményt ezzel kapcsolatban. Az anyuka nagyon szeretett zumbázni, bár nagy pocakkal már mellőzte a túlzott ugrabugrálást. Továbbra is hallgatta azonban a latinos, ütemes dalokat. A néhány éve igazán rongyosra játszott és a kényszerűen „túl sok fülbe mászó” Despacito volt az egyik kedvence. És bizony így számlálhatatlanul sokszor hallotta ezt a dalt a pocaklakó is.

Azután, ahogyan világra jött, úgy döntött, nem igazán szimpatizál ezzel az új, vakító, zajos közeggel, főleg ha éppen aludni kellene. Az újdonsült szülők véletlenül jöttek rá, hogy a szinte már-már elátkozott dal a gyógyír a helyzetre. Onnantól fogva minden altatáskor a Despacito ritmusaira ringatták el a kicsit. Éppen látogatóban voltunk náluk, amikor mi is szemtanúi lehettünk ennek a jelenetnek.

Van abban valami csodálatos, ahogy az utolsó akkordig megunt dal hirtelen átváltozik. Hogy a bosszúságráncok, amiket addig rajzolt az arcokra, most békésen kisimulnak, mert a legdrágább kincs végre elalszik az ötödik perc túl jól ismert záró hangjainak a végére...